Ha nálunk bandáztak a gyerekek – örültem nekik, még sárosan is!

Összesározzák a lakást, palacsintát sütnek akkor is, ha a vendéglátó gyerek anyja, apja távol van. Maszatos lesz a lekvártól az egész konyha, és palacsintaszagú. De jól van az úgy. Mert valahol lennie kell a siserehadnak, és én amondó voltam mindig: inkább nálam, mint idegenben. Mert ha ott csak lábujjhegyen lehet közlekedni és folyton láb alatt vannak a gyerekek, az enyémek is, akkor az nem jó élmény senkinek sem. Jöjjenek hozzám! Mit bánom én a ricsajt meg a palacsintaszagot. Sütök is egy talicskával, ha úgy hozza az élet. Vagyis, ha éhes hassal érkezik egy féltucat gyerek.

Előfordult gyakran, hogy gyerekeim barátai iskola után nem hazamentek, hanem hozzánk, még akkor is, ha az enyémek még iskolában voltak. Így szóltak:

„Csókolom, Tini néni, bejöhetek?

És bejöttek. Akkor is, ha én se voltam otthon, mert annyira otthon érezte magát jó néhány kiskölyök, hogy ezt megtehette. Szépen megvárta, amíg a háziak közül valaki hazaér. Addig melegedett. Felfedezte a lakást és tehette is, nem volt mit rejtegetni, az állapotát meg se jobbá, se rosszabbá nem tette a jelenléte. Nyáron hűsölt a fiúk szobájában, télen meg melegedett.

Néha az udvaron tanyáztak páran, a diófa árnyékában. Letelepedtek a fűbe, tücsökre vadásztak. Néha ledobált iskolatáskákba botlottam az előszobában, pulcsikat szedegettem a földről. Így már rögtön hazaérkezéskor tudtam, itt vannak nálam, de mégsem, mert

valahol hetedhét határban hajkurásszák a gyerekkorukat.

Az endrédi, balatoni panorámás legelőkön cimboráznak az én fiaimmal. Majd hazajönnek.

Majd hazajönnek, ha megéheznek, mert azt is mindig tudtam, vittek-e vizet, elemózsiát magukkal vagy sem. Ha vittek, az három dolgot jelentett: egyrészt egy merő morzsa lett az egész konyha, mert vajas, zsíros vagy lekváros kenyeret csomagoltak maguknak. Másrészt, ezekszerint bunkert építenek. Harmadrészt, ha bunkert építenek, egészen biztosan sokáig elmaradnak.

Amennyiben nem volt morzsás a konyha, betoppanhattak bármikor – rendszerint korgó gyomorral.

Porosan, napfénnyel meg élményekkel telten. Olyankor azt akarták, hogy íziben hallgassam is meg őket,

hogy a tücskök… meg találtak békát… és ki lett a győztes a dombra felfutásban. Néha pöröltem velük, ahogy poroltam őket: haza, olyan porosan, ziláltan ne menjenek, mert otthon lesz hadd el hadd.

Amikor bekötötték a vezetékes telefont, akkor úgy késő délután néhány, a gyereke távollétét észlelő szülő rám telefonált, hogy vajon az ő csibésze nálam van-e. Megnyugodva letette a telefont, „jó helye van ott a gyereknek” filozófiával. Meg majd hazamegy alapon. Tudták, hogy engem egy pillanatig se zavar, ha estig is marad. Néha azért telefonáltak, hogy ugyan küldjem már haza egyiket, másikat, hátha rám hallgatnak.

Nagyon szerettem azokat az éveket, jó volt megélni és olyan anyaként terelgetni a gyerekeket, akik behívhatták a barátokat magukhoz, és jól érezték magukat.

De annál is jobban szeretem, amikor megállítanak a hozzám „hazajárók”, hogy „Csókolom, Tini néni!”, emlékszel, amikor ez meg az történt?

Akkor is tegeznek, ha közben Tini néninek szólítanak,

ez mindig így volt, remélem így is marad – emlékszem minden csibészségükre. Ők meg arra, hogy volt hova bekuckózni, barátkozni, mások életébe belelátni. Másnál enni, csintalankodni úgy, hogy nem dörgött rájuk erős hangon senki. Mert minek is lett volna dörgés, amikor színesebbé tették az életet, a mindennapokat. Amikor az én gyerekeim életre szóló barátságokat köthettek. S most már látom: ezek tényleg egy életen át tartanak. Mert mostanában ébredtem rá, hogy telik az idő, az unokáim barátkoznak unokákkal. Ahogy nézem, azért maradt ugyanaz a csapat. Ivadék barátkozik ivadékkal.