Egyszer örökbe fogadunk, máskor örökbe adunk

Gyerekként azt tanultam, hogy soha senkit nem szabad az út szélén hagyni. Szüleim okítása számos átvitt értelmű gondolatot hordozott magában, s most, hogy már én is édesanya vagyok, ezt a hitvallást örökítem tovább.

Végtelen boldogság telepedett ránk, amikor Bingó kutyánk nem elég, hogy elfogadta, hanem meg is szerette újonnan örökbefogadott Pipacs cicánkat. Minden úgy alakult, ahogy a nagy macska-kutya összeszoktató könyvben meg van írva. Aztán valamiért azt kezdtem érezni, hogy nekünk bizony a homlokunkra van írva: „ezek hülyék”. Miután minden a helyére került, és nyugágyainkban hátradőlve élveztük a nagy idillt, megjelent a kertünkben két idegen kiscica. Soványan, a csipától összeragadt szemekkel, bolhákkal tarkítva, félelemmel telve.

Éhesek voltak, hát adtunk nekik enni. Ami nyilván egyet jelent azzal, hogy nekünk kell gondoskodnunk róluk a továbbiakban is. Hiába kerestük eredeti gazdáikat – nyilván olyan igazi soha nem is volt nekik.

A gyerekeink két nap alatt szocializálták megszeppent kis vendégeinket, és egy csapásra bújós gombolyagokat varázsoltak a bizalmatlan jószágokból.

Pipacs kifejezetten örült a játszópajtásoknak, Bingónak meg tulajdonképp már mindegy is volt, hogy még hány darab macskát szabadítok a nyakába.

Mivel kertünk új lakói egyáltalán nem néztek ki jól, ezért egyértelmű volt, hogy saját költségünkön elvisszük őket állatorvoshoz. Örültem, hogy a gyerekeim közvetlen közelről nézhetik végig: mi az a felelős állattartás, az elesettek megsegítése. Sokadjára adhattam tovább nekik, hogy bizony senkit nem hagyunk az út szélén. Nem akarok patetikus lenni, de ha már a sors valamiért a mi házunkhoz irányította ezt a két kis csenevészt, akkor kutya kötelességünk segíteni rajtuk.

Innen üzenném – a legjobb szándékkal és végtelen jólneveltségemmel együtt – annak, akinél ez a két kiscica meglátta a napvilágot, hogy legyen kedves, ivartalanítsa saját macskáját, hogy évente ne hozzon világra egy tucatnyi újszülöttet, akik aztán az autók kerekei alatt vagy a menhelyeken kötnek ki. Így is túlzsúfoltság van mindenütt, a felnőtt macskának sem jó, ha évente kétszer hatot ellik.

Cirmos Cédrus és Fehér Nárcisz, ahogyan a gyerekeim nevezték el őket, kifejezetten jól viselkedtek az állatorvosnál, aki azt tanácsolta nekem, hogy

kezdjek el kevésbé nyitott szemmel sétálni a nagyvilágban, hiszen minden állatot úgysem tudok megmenteni.

Ebben tökéletesen igaza van, nem kétlem. Viszont ha nem lennének olyan hülye emberek, mint amilyenek én és a férjem vagyunk, akkor azt hiszem még ennél is ramatyabbul festene ez a bolygó. Nem vagyok sem Teréz anya, sem az Orleáni Szűz, mégis azt gondolom, hogy igenis sokat elárul az ember jelleméről, ahogyan bánik az állatokkal, kiváltképp a kidobott jószágokkal. Másfelől pedig szentül hiszem, hogy a gyerekeim személyisége csakis jó irányba fejlődött azzal, hogy segítettek a macskák gennyes szemét kenegetni, etették, szeretettel gondozták őket is, többemeletes macskahotelt építettek nekik. Harmadrészt pedig – ahogyan az előző részekből kiderült – igazán a szívemhez nőttek a kutyám után a macskák is. Legszívesebben megtartottam volna Cédrust és Nárciszt is, de a józanész mást diktált…

Gőzerővel elindult hát az új gazdi keresése. Még két hét volt a nyaralásunkból, és valahogy úgy voltam vele: az élet ezt is szépen elrendezi majd. Ha nem lesz gazdája két delikvensünknek, akkor hazavisszük őket is. Pont. A férjem ugyanúgy beletörődött már a sorsába, ahogyan Bingó kutyánk. Eleinte se nevet nem akartam adni újoncainknak, sem pedig beengedni őket a házba.

Gyerekeim ismét egy szemvillanás alatt megpuccsolták tudatosan átgondolt, fondorlatos tervem.

Parazitamentesítés, féreghajtás, alapos fürdés és állatorvosi vizsgálat után ott hevert a két új macska is valamelyik gyerekem ágyában vagy éppen a „mindegyik állatnak a kertben a helye” jelmondatú férjem különböző testrészein. Hogy őszinte legyek, én baromira bírtam, amikor doromboló macskák és egy hangosan horkoló kutya vett körül az éjszaka kellős közepén. Sosem gondoltam volna magamról, de tényleg megszerettem a cicákat. Ezt a kettőt is. Kicsit abban reménykedtem, hogy a kutyának sem kellenek majd.

Aztán írt egy gazdijelölt, aki mindkettőjüket szívesen befogadta volna, ami azért volt nagy szerencse, mert jócskán össze voltak nőve. A gyerekek majd kiugrottak a bőrükből, hogy zárul a mi jótékony kis körünk, hogy keretes szerkezetet kap megmentő történetünk, és csodás íve lesz ideiglenes menhelyünk aktuális epizódjának.

Én picit elszomorodtam, amiért vendégink végül nem örökre cuccoltak be hozzánk. De eleinte egy macskát sem akartam Bingó mellé, nemhogy hármat... Egyik délután beültettem a gyerekeket az autóba, magukhoz ölelték az akkor már makkegészséges Cédrust és Nárciszt, majd komótosan elindultunk az ismeretlen gazdijelölt otthona felé. Talán még abban is bíztam, hogy olyan helyre érkezünk, ahol egy konyharuhát sem hagynék szívesen, és akkor hazaindulhatok a macskákkal teli szállítódobozzal. Sajnos (szerencsére), tévedtem.

Egy kedves nő fogadott bennünket, akin látszott, hogy ért a cicákhoz, és már volt egy mentett kutyája és egy szintén zenész macskája. A „mi” cicáinknak külön szobácskát alakított ki, amíg asszimilálódnak, biztonságban közlekedhettek a takaros kertben, és olyan fekhelyük volt, amiről korábban csak álmodhattak. Bár megkönnyeztem az elválást, Cédrus és Nárcisz jó helyre érkeztek. És végtelenül örültem, hogy rajtam kívül is vannak még hülyék ezen a Földön…

A következő rész tartalmából: Ha azt hinnétek, hogy nyári házunkat csak három gyerekkel, egy kutyával és egy macskával hagytuk ott augusztus utolsó napján, akkor nagyon tévedtek. Na ki az, aki ennyi élőlénnyel egy háztartásban élve még úgy érzi, helye van egy újabb macskának is? Na, ki? Hát persze, hogy én!

Kövessétek velünk Bingó és kis barátja kalandjait a Purina ONE támogatásával. Egészségük védelméhez a Purina eledelek is hozzájárulnak.

Ajánljuk még: