Babanapló: igazi életmese vagy rikító (netán visító) rajzfilm?

Család

Babanapló: igazi életmese vagy rikító (netán visító) rajzfilm?

Kézzel írt, megsárgult lapok, kifakult fényképek, molyette hímzett pólya... – aki ilyen kincseket őriz saját gyermekkoráról, mérhetetlenül gazdag. De mit adunk mi tovább a jövő generációinak? Kételyek és igazságok a babanaplóról és a filterezett önámításról.

Amikor egy nő szembesül az örömhírrel, hogy anya lesz, számtalan listát gyárt a fejében. Elgondolkozik, mit fog a gyerekének megengedni, mitől szeretné foggal-körömmel eltiltani… és jönnek az „én biztosan…” kezdetű mondatok is. Kőkeménynek hitt állítások, amiket aztán az élet szép csendben megdönt. Sokan írják fel a képzeletbeli listájukra azt is, hogy naplót fognak vezetni, mellé pedig összegyűjtenek egy dobozra való tárgyat, emléket a gyermek életének kezdeti szakaszából. Ha belegondolunk, ez egy természetes ösztön: hiszen anyáink tudják, hogy az életünk első három évéről egyikőnk sem hordoz saját emlékképeket.

Nekem is ott lapul a fiók mélyén az a bizonyos két csíkos terhességi teszt, néhány ultrahangfelvétel, a kórházi karszalag, a köldökcsipesz, a helyi újságban megjelent gólyahír… De más anyukáktól tudom, hogy az én felsorolásom „kiscipőben jár” az igazi gyűjtőkével szemben. Hiszen van, aki önmaga is létrehoz további mementókat: gipszbe foglalja csemetéje kéz- és talplenyomatát, vagy éppen – bizonyos időközönként ismétlődően – profin megszerkesztett fotókönyvbe rendezi az emlékeket.

Aki a gyűjtögetés mellett írásra is adja a fejét, ma már több lehetőség közül választhat. Az egyszerű füzet-módszer mellett számtalan, kimondottan erre a célra előnyomott kék-rózsaszín kiadvány áll rendelkezésünkre, amely téma szerint, kronologikusan felvezettet az anyukával minden lényeges adatot és információt. Én is leemeltem a könyvesbolt polcáról annak idején több ilyen könyvecskét, de azzal a lendülettel vissza is tettem őket. Szembesülnöm kellett ugyanis azzal, hogy

az ezekben található, a szerkesztő szerint tökéletes anya- és család-modellnek nem felelek meg,

mivel sem a nagy-, sem pedig a kisfiam születésekor nem tudtam volna esküvői fotót mellékelni, és saját kocsi híján az „anyukám első autója” oldalt kitölteni… Ettől viszont nem éreztem magam kevesebbnek.

Mivel jelenleg két barátnőm is babát vár, ismét elmélyültem a babanapló-kínálatban, mert ennél személyesebb, maradandóbb köszöntő-ajándékot keveset tudok elképzelni. Megállapítottam, hogy ma már számtalan nagyon ízléses, akár egyedileg, névre szólóan készült darab közül lehet válogatni. A legtöbb könyv már csak a fő irányvonalat adja meg az anyukának az íráshoz, vagy egyszerűen üres lapokkal várja a bejegyzéseket.

Persze ma már sokan a kézírás helyett egy erre a célra megalkotott internetoldalon archiválnak mindent, sőt itt osztják meg családjukkal a babavárás és gyermekké cseperedés minden fontos mozzanatát. Nagyon jó lehetőség ez például abban az esetben, ha az újdonsült nagyszülők és unokájuk egymástól távol, akár más kontinensen élnek.

Kádár Annamária pszichológus részletesen ír arról Mesepszichológia című könyvében, hogy a gyerekeknek nagyon nagy szüksége van arra – az egészséges önbecsülés és a ma már elengedhetetlen alkalmazkodóképesség megalapozása érdekében –, hogy megismerjék saját (akár a babanaplóban testet öltött) történetüket. Mert igen, mindenkinek van saját története: egy életmese, amiben mi magunk vagyunk a hősök, és amiben az örömök és sikerek mellett csalódások és nehézségek is vannak. Éppen úgy, mint a legkisebb királyfiról szóló mesékben, ahol a hőst az a hit és erő segíti át minden nehézségen, amire mi is titkon vágyunk.

Ha egy anya tollat fog, vagyis billentyűzetet ragad, hogy megírja a gyereke életmeséjét, fontos küldetést teljesít. De tegyük hozzá azt is, hogy csak akkor, ha a maga valójában, kendőzetlenül leírja a valóságot, nem pedig holmi tündérmesévé alakítja. Mert az életmese lényege, hogy hiteles képet ad: anya tündöklő esküvői ruhájának ugyanúgy van benne hely, mint két vetélésnek. Az édesanya oldaláról nézve pedig az írással teret és időt szakít önmagának arra, hogy néhány percre elvonuljon és elcsendesüljön. Mert erre a – sokszor lopva kapott – rövidre szabott énidőre nagy szükség van.

Még mielőtt mindenki azt hinné, hogy én megírtam a fiaim számára a „tökéletes” babanaplót, elárulom, nem így van. Vannak jegyzeteim, de abban az időszakban, amikor meg kellett volna tennem ezt, elmulasztottam. Beszélgetve más anyukákkal, sokan vannak ezzel így: az első gyereknél megfogadták ugyan, hogy írnak, majd a másodiknál, harmadiknál már annak is örültek, ha a babakori fényképek előhívását sikerült időben kivitelezni, az első levágott hajtincset eltenni, eszükbe sem jutott tollat ragadni.

A másik véglethez nem kell messzire menni, csak a közösségi oldalra, ahol sokan ország-világ előtt mutatják be azt a bizonyos kétcsíkos hírnököt, majd fotók, videók hadával kürtölik világgá, az ő gyerekük éppen felfedezte, az ökle a szájába fér, vagy éppen először ráült a bilire. Én úgy gondolom, hogy ez is a babanapló egyfajta megnyilvánulási formája,

csak a szülők ez esetben tágabban értelmezik azt a kört, amelynek jogosultságot adnak a „betekintésre”.

Viszont ez a fajta kitárulkozás magában hordozza azt is, hogy a büszke szülők csak a szép pillanatokat osztják meg a „nagyérdeművel”, rikító rajzfilmmé írva át az életmesét. Hiszen láttak már az idővonalon olyat, hogy valaki az örökölt, ezer darabbá hullt meisseni porcelánváza maradványait mutogatja? 

Persze nehéz megtalálni, hol van az egészséges egyensúly. Mert babanaplót írni, emlékeket gyűjtögetni fontos. Hiszek abban, hogy ha csak néhány tárgyi emlék, néhány gondolat kerül is egy kockás füzetbe, az is felbecsülhetetlen lesz majd egyszer annak, akiről szól. És vallom: nem leszünk többek, sem kevesebbek, ha ezeket a megmosolyogtató emlékeket csak magunknak, a szűk családunknak és legfőképp a gyermekünknek tartjuk meg.

Ajánljuk még:

 
X
Már követem az oldalt