Az első ottalvós buli – mikor engedjük, miért engedjük vagy ne engedjük a gyereket?

Sok év telt el azóta, de máig emlékszem, mekkora dilemmában voltam miatta: jól teszem-e, engedhetem-e egy 14 évesnek azt, hogy szülői felügyelet nélkül bandázzon a többiekkel. Végül engedtem, mindig engedtem, az összes gyereknek engedtem. Szerintem jól tettem, és visszatekintve még inkább így érzem, mert a szülői bizalom nagyon fontos megerősítés a gyerek számára.

Írtam már arról, hogy ezzel a bizalommal engedtem útjára később is a gyerekeket, sőt néha, amikor úgy éreztem, hogy akár veszélyes is lehet a szülői házon kívül töltött idő, akkor nyomatékosan hozzáfűztem az elengedéshez: „Persze, menj csak, bízom benned”. A gyerekeim szerint ezt tudtam úgy mondani, hogy attól kezdve, ha valami turpisság is volt készülőben, inkább lefújták. Ilyen útravaló mellett nem akartak csalódást okozni.

Eszembe jutott ez a minap, amikor egy szülő ugyanezen dilemmázott az egyik közösségi oldalon, és megnyugtató volt számomra, hogy a legtöbb szülő hasonló módon gondolkodik. Igen, elengedik a gyerekeket ottalvásra, buliba. Elengedik, mert biztosak abban, hogy kellőképp „felfegyverezték már” őket olyan tudással, ami mentén akkor se fognak igazán nagy galádságot vagy veszélyes dolgot tenni, ha nincs a hátuk mögött figyelő szülői szempár.

Elengedik őket, mert bíznak bennük.

Egy anyuka azt írta, hogy ha a saját kamaszkorára tekintene vissza, és azt venné alapul, ugyan a lábát se tehetné ki a gyerek a házból, mert ő maga mérhetetlenül bevállalós volt, de nem teszi ezt meg a saját gyerekével, mert mindenkinek a saját útját kell járnia. Menjen csak a gyerek, szabadon.

Azt olvastam, az ilyen jellegű elengedés akkor jó, ha fokozatosan történik meg. Először csak rövidebb idejű elengedés legyen, ne ottalvós buliba csöppenjen a gyerek. Én nem emlékszem ilyen jellegű fokozatosságra. De úgy rémlik, hogy nem is házhoz, hanem sátorozni mentek a gyerekek. Szalonnasütés volt, és szerintem némi alkohol is előkerült – erről sose volt tiszta beszámoló, de biztos nem volt olyan mértékű tűzkeresztség, mert nem látszottak kifejezetten másnaposnak. Akárhogy is volt, nem éltek vissza a bizalommal, és ez nagyon fontos.

Hiszem, hogy az elengedés – legyen bármely életkorban, bármilyen mértékben és formában – a bizalmon alapul. Ez nem jelenti azt, hogy az adott helyzetben nincs rizikó, hogy a gyerek részéről tényleg ne történhetne túlkapás. És az is nagyon érthető, ha a szülő azzal érvel, amikor nemet mond, hogy a saját gyerekében bízik, de a többi gyerekben nem. Olyankor attól fél, hogy ugyan a saját gyereke képes nemet mondani vad dolgokra, de hátha belesodródik a bajba, hogy túl nagy lesz a nyomás, és majd enged. Esetleg, ami a legrosszabb, hogy valami sunyi dolog történik, belecsempésznek valamit a gyereke italába, ételébe, és elveszti az uralmat a tettei felett.

Megértem ezt a hozzáállást is, de azért az is igaz, hogy előbb-utóbb el kell engednünk a gyerekeinket. És minél több olyan tapasztalatot szerez, amely során megtanul nélkülünk, észszerű határok között működni, annál könnyebb és zavartalanabb lesz az átmenet a felnőtt létbe. Hisz az már nemcsak egy másnál töltött, filmeket nézegetős, titokcserés, kamaszröhögéssel teli éjjelről szól, hanem sokkal többről. 

Mert eljön a nap, amikor már nem azt akarja, hogy mi mentsük meg. Ahogy a kontrollt se szeretné többé, úgy a segítségkérést is százszor meggondolja majd. Nem azért, mert nem akarná azt a segítséget, sokkal inkább kíméletből. Hogy ne okozzon nehéz perceket. És ez egyszerre szívszorítóan jó és szomorú is egyben. Mert ebből érezhetjük, hogy fordult egyet a világ. Immár felnőtt lett, és bár örökké úgy fogjuk félteni, mint amikor először engedtük el ottalvós buliba, de már a saját útját kell járnia.