„A táborban a szülőktől ments meg, Uram, minket” – Egy hét, amit biztosan soha nem felejtünk el

Aktív

„A táborban a szülőktől ments meg, Uram, minket” – Egy hét, amit biztosan soha nem felejtünk el

Menjetek békével, mondta a plébános, a beszélgetést folytassuk odaát, és erősen gesztikulálva kiterelte nyáját a templomból. Előkerült a focilabda és a gyerekek féktelen örömmel tűntek el a templomkertben. A szülőknek szemben, a nádtetős kerthelyiségben a rögtönzött szülői értekezlet volt a folytatás.

A rendszerváltás utáni korai években jártunk, az édes szabadság idejében. Fiatal plébános érkezett a templomba, nagy lendülettel és lelkesedéssel vetette bele magát a munkába. A gyerekek a délutánokat szívesen töltötték a templom körül: mindig akadt valami közös tevékenység, valamilyen „gyerekmunka” vagy ha más nem, akkor foci minden mennyiségben. Zoltán atya különösen értett a gyerekek nyelvén, de nem csak az övékén. Megbabonázta az idős hölgyeket is, akik attól fogva pezsgő életet leheltek a megkopott plébánia padjaiba, és kertjébe.

Táborozásra készültünk, Zoltán atya szervezte a balatoni tábort. A legtöbben még nem jártak a magyar tenger partján, sok család meg sem engedhette magának. Vasárnap, a szentmise után jön a teherautó, viszi a csomagokat – mondta a pap, miközben meglazította ingjének gallérját, mert meleg volt, nagyon meleg. Jön velünk három nénike a nyájamból, és a faluban vannak önként vállalkozók, akik alig várják, hogy főzzenek, süssenek a pesti vendégekre, folytatta.

A pap hetek óta gyűjtötte az adományokat a táborhoz, hozták a hívek a lisztet, cukrot, szörpöt, kekszet, kolbászt, mindent, ami kellett. Egykori katonatársaitól kikönyörgött egy teherautót, és végül egy buszt is, amivel a gyerekek utazhattak. A katonaságtól érkeztek a sátrak a romantikus plébániakertbe, és megtoldották néhány láda almával és pár hatalmas dinnyével. A helyszínt a balatonközeli falucska plébánosa adta, aki szívbéli jóbarátja volt. Pompás lesz ez a két hét, ígérte Zoltán atya, igaz, az én kis nyájam addig nélkülözni fog engem.

Meglátogathatjuk-e a gyerekeket közben, érdeklődött néhány szülő, homlokráncolós, erős aggodalommal. A plébános nagyot kortyolt a habos italból, megköszörülte torkát, ékes hangja belehasított kiskocsma álmos délelőttjébe. A táborban a szülőktől ments meg, Uram, minket – kántálta zengőn. Többen zokon vették, de az élet őt igazolta. Ugyan a búcsúzásnál potyogott pár könnycsepp – a szülőszemekből a több – de talán életük egyik legnagyobb élményében volt részük azon a nyáron a gyerekeknek.

Sátorban aludtak, a nagyok vigyázták a kisebbeket. A kertben mosakodtak, mezítláb jártak, ha akartak, és lovaskocsi vitte őket nap mint nap a balatoni strandra. A falubeliek gyümölccsel, süteménnyel kedveskedtek a népes csapatnak, a nénik pedig alig győzték a kondérokban a leveseket, gulyásokat kavargatni – ha véletlenül akadt maradék, a nagyfiúk délután egy karéj kenyérrel kitörölgették az üstöt. Este tábortűznél szalonnát sütöttek, mesét mondtak, számháborúztak, a tomboló viharban összebújva énekeltek.

Boldog, napsütötte gyerekeket kaptunk vissza két hét után, akiket nem ijesztett a hittanórák réme, mert valami egészen mást ismertek meg Zoltán atya világából. Emberséget, összefogást, szeretetet, a közösségért érzett felelősséget.

A minap jutott eszembe ez a régi történet, amikor éppen azon a kis falun vitt át az utam. Ott fehérlett a délutáni napsütésben a kis templom, állt még a plébánia kőkerítése, pompás szellőrózsák hajlottak ki az útra. Vajon van-e még ilyen tábor, a sok-sok drága, tematikus tábor közt? Van-e helye a mai világban az egyszerűségnek, a természetességnek? Talán vannak most is „Zoltán atyák” és olyan „nénik”, akik csudafényes napokat varázsolnak a gyermekszívekbe, és akik életreszóló élménnyel gazdagították az én elsőszülöttemet is sok-sok évvel ezelőtt.

Bizonyára vannak. És talán magam is ezért „növénytáboroztatok” minden évben egy kisebb siserehadat.