Amit csak a gyerekek látnak

Család

Amit csak a gyerekek látnak

Mikor a kislányom megszületett, hamar rájöttem, hogy mennyire igaz a mondás, miszerint a gyerekek tanítanak bennünket, és nem mi őket. Elmesélem az egyik legfontosabb tanítást, melyet tőle kaptam, mikor még alig volt három éves, és melyet azóta is szívemben őrzök, ugyanis az életemet változtatta meg.

Otthon, a Faluhely majorban töltöttük együtt a nyarat, ahol a két és fél éves lányka szabadon kószált az udvaron az állatok között. Hol a kacsákat terelte, hol köztük ült a pocsolyában. Ott sertepertélt körülöttünk. Volt az udvaron egy taposott szalmatetős, zsilipelt falú disznóól. Talán furcsának tűnhet az efféle leírása egy ólnak, de ez nem akármilyen ól volt. Tőlünk nem messze, Váraszón gyártották ezt a fajtát, mely olyan volt, akár egy Ikea-bútor: „lapra szerelve” szállították, és szinte az egész ország területén megtalálható volt. Na persze mégsem olyan egészen, mint az iménti példában, mivel ezek az ólak még 100-150  év használat után is ólak maradtak.

Pedig a disznónak nem lehet ám akármilyen ólat és garicsot csinálni! Olyan keményfából kell lennie, hogy ne tudja lassan elrágcsálni, olyanból, amit a trágya csak erősebbé tesz, nem korhaszt el. Szeget egy efféle ólba nem lehet beütni, olyan kemény tölgyfából készül, de nincs is igazán értelme, a szegelt deszkákat a disznó ugyanis könnyen ledörgöli, mikor hátát vakarja. Aztán, ha egy deszka leesik, akkor orrával addig babrálja a következőt, míg sorba le nem szedi mindet. Na ezért volt korának csúcsmodellje a váraszói ól, mert ott a fa oszlopokba nútot vágtak, és felülről ezekbe kellett a deszkát becsúsztatni, így azok biztosan nem hullottak szét. A taposott szalmafedél pedig egészen különleges dolog, mivel majd ötven centis szigetelőréteget képez az ól tetején, melegen tartva a belsejét. Nem csoda, ha a tyúkok rendre oda költöztek be alá tojni vagy akár még kotlani is, ha találtak egy ott felejtett szakajtót (a tojás összeszedésére való gyékénykosár) vagy vesszőkosarat.

Szóval ez az ól, a maga kis íves szalmatetejével, olyan volt, akár egy meseházikó. Télen, mikor a nap sütötte a havas tetőt, csak úgy párázott. Lélegzett, élt. Lelke volt. Ezt persze csak úgy érzi az ember. Különösképpen a gyerekek. Volt ebben az ólban egy szőke mangalica malacunk. Épp róla meséltem valamit a kislányomnak, mikor rám szólt:

-        Apa, miért nem mondod rendesen a nevét?

-        Ó, van neve a malacnak? Nem is mondtad, hogy elnevezted. Hogy hívják?

-        Nem, nem úgy. Miért nem mondod rendesen, úgy ahogy van?

-        Nahát, mire gondolsz? Hogy mondjam? – kérdeztem csodálkozva.

-        Hát ne úgy mondjad, hogy malac, hanem rendesen, úgy hogy… m h a l a c h.

Talán leírva nem érződik annyira ( „h” betűkkel próbáltam érzékeltetni), de ahogy az a gyermek a szót kiejtette, olyan lélekből fakadó szeretet volt abban, hogy kicsordult egy könycsepp a szememből. Sőt, még ma is elérzékenyülök.

Szinte sóhajszerűen bújt ki aprócska ajkain a lélekkel bíró csoda, a malac.

Úgy, ahogy van. Ahogy ő látta nap mint nap. Ő, aki időt szánt rá. Nem csak rápillantott, hanem odafigyelt rá. Teljes lényével vele volt, a malaccal.

Egy életre belém vésődött, hogy semmi nincs csak úgy. Ami van, azt hálával kell fogadnunk, mert azt valaki, valahogyan létrehozta, sőt talán életre is keltette. Még egy diszóólat is. A lakóit pedig különösképpen. Olyan természetesnek vesszük az életet, olyan könnyedén dobáljuk rá a jelzőket, de vajon látjuk úgy, ahogy az van, ahogyan az valójában van? Csupa nagy betűvel: az ÉLET.

 

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X