„A tanácsokat osztogató anyákkal szembe menni fárasztóbb volt, mint maga a gyereknevelés”

„Tedd már le, elkényezteted azt a gyereket!” – fiatal anyuka koromban gyakran mondták nekem ezt, érkezett a felszólítás mindenhonnan. Ráadásul nem feltétlenül családi körben volt nagy a nyomás, gyakran idegenek érezték úgy, érdemes belefolyniuk az életembe. Mivel direkt kérdésekre adtam őszinte válaszokat, azokra rárepültek, mint vadászsólyom a pocokra. „Tényleg melletted alszik? Akkor szoptatod, amikor éhes?  Mennyit alszik? Hogy alszik? Elringatod?!” Megmondták: miattam lesz elkényeztetett kis „majom” a gyerekből. Megjósolták azt is, hogy folyton rajtam csüng majd később is, ha most nem teszem le, nem lesz többet se éjjelem, se nappalom. „Megszokja majd”, volt az enyhébb figyelmeztetés, ha valaki finomabban akart a szerinte megfelelő irányba terelni. Fenyegető volt akkor hallani, hogy megbánom, ha nem hallgatok az okos szóra. 

Az volt az általános szemlélet, hogy a gyerek ne legyen kézben. Az is gyakran elhangzott, hogy sírjon csak, erősödik a tüdeje, és nekem az első baba érkezésekor komoly erőfeszítéseket kellett tennem ahhoz, hogy képes legyek nulla tapasztalattal, csak az érzéseimre hallgatva ellenállnom, azt mondanom mindenkinek, hogy NEM! Én nem akartam sírni hagyni a gyereket. Úgy éreztem természetesnek, hogy ha nyugtalan, ha sírással jelez, akkor bizony kézbe, ölbe veszem. Átpelenkázom, mellre rakom. Kitapasztalom, hogy miért sír, hogy sír, mit mivel, hogyan jelez. Azért se tettem le.

Ösztönös tiltakozásom, az anyai forradalom egy idő után jobban kifárasztott, mint maga a gyerek, aki tényleg folyton kézben akart lenni – no nem azért, mert elkényeztettem, hanem mert nagyon nehezen adaptálódott a kinti világhoz. A szívem fölé vágyott, érezni akarta még a test melegét, a szuszogásom, a szívverésem.

Hiszem azóta is: egy babát nem lehet elkényeztetni öleléssel, duruzsolással, ringatással. Eltelt azóta sok év, megváltozott a gyereknevelési szemlélet, a tudomány mára engem igazol. Harminc év távlatából szívesen megkérdezném az akkor jó tanácsot osztogatókat, hogy mi lett végül? Mert szerintem a kézben tartott, ringatott, sokat ölelt, puszilgatott, babusgatott picurka lelkileg egészséges felnőtté vált, akinek eszköztárában ott van az ölelés, a duruzsolás, a simogatás, cirókálás, a ringatás. Képesek érzelmek csereberéjére és bizony kézbe veszik, sőt ha kell sokáig kézben is tartják a saját gyereket. Sőt, ha a kicsi igényli, még együtt is alszanak vele. Nemcsak nappali szunnyadásnál, de éjjel is. Mert ők tudják, tudat alatt is emlékeznek rá, mert sejtszinten beivódott, milyen biztonságot ad a közös a fészek.

Egy babát nem lehet elkényeztetni, de el lehet kapatni például oda nem figyeléssel, és azzal, ha nincsenek ésszerű, következetes, de rugalmas szabályok a család életében. És el lehet kapatni nagy túlzásokkal: életkorának nem megfelelő tárgyak vásárlásával, túl sok ajándékkal, túl sok játékkal. Meg azzal, ha nincsenek világosan megfogalmazott elvárások, ha nincs csekkolás, ha úgy nő a gyerek, mint a dudva. Baj lehet ebből annak dacára is, hogy közben szeretik azt a gyereket, és a szülő mindent megadna, meg is ad neki. Mert nem jó, ha az áradás nem érzelmi, hanem anyagi, és

úgy hiszi a szülő, hogy a NEM szó rögvest traumatizálja a gyereket. Pedig dehogy.

Igyekeztem sokkal többször igent, mint nemet mondani a gyerekeknek, és mondtam is, de van helye a megfelelő időben, módon és nagyon határozottan kimondott NEM-nek is – amit egy kedves simogatás kísérhet, meg ölelés és duruzsolás is.

Mert nem szeretettel, öleléssel lehet elkényeztetni egy gyereket. És mert a gyereknevelésre nincs mindenki számára jó forgatókönyv. Érezni kell.