Aki kertet épít, aki növényeket, mi több, fákat gyűjt, annak az elvesztés kockázatát is vállalnia kell. Csak sejthető, mi játszódhat le ilyenkor a lélekben, a növényszerető, finom lélekben. Ambrózy-Migazzi István fejében meg sem fordulhatott, hogy a Malonyán nagy gonddal kialakított, szeretettel és hozzáértéssel gondozott arborétuma a politikai döntések következtében egyszer csak Magyarország határain kívülre fog esni.
A Jeli arborétumban járva mindig csodálattal gondoltam arra, hogy milyen jó megérzés és mennyi tapasztalat kellett ahhoz, hogy az egykori birkalegelőben valaki meglássa a megfelelő helyet, és bele tudja álmodni szépséges növénygyűjteményt a vasi dombok közé. Ezért is vágytam arra, hogy végre testközelbe kerüljön az az arborétum, amelyet a hazai havasszépék Mekkájának, a Jeli Arborétumnak az előképeként alkotott meg Ambrózy-Migazzi István.

Csavart fűz – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho
Ilyen gondoltok jártak a fejemben, miközben a kora tavasszal is mélyzöld lombok közt róttam az utat a Malonyai Arborétumban, amely ma a Szlovák Tudományos Akadémia tulajdona. 4 és fél kilométer a kijelölt sétakör, de ha minden növényre ránézünk, akkor egy egész nap sem elegendő Malonyára. Ez a felvidéki település nincs messze: Esztergomból vagy Komáromból jó egy órás kanyargós autóúttal elérhető, a Duna-menti Alföld északi részén, a Tribecs és a Madaras lábánál.
Alapítója, a Vas vármegyéből származó, Nizzában született gróf még gyermekkorában, édesanyjától kapta a természet szeretetét. Erdődy Agáta a pompásan virágzó vépi kastélyparkban oltotta fiába a virágok iránti szenvedélyt István fiába. Ő később botanikát és politikatudományt tanult Bécsben, Löwenben és Budapesten, majd utazásai során ismerte meg a speciális mikroklímát kívánó növények világát. 1892-ben megnősült, feleségül vette Migazzi Antóniát. Így került rokonságba a Migazzi bíboros családdal. Az após és veje a házasságkötéskor megegyeztek, hogy Antónia hozományként megkapja a malonyai birtokot, a falu feletti kis erdővel együtt.

A kastély kapujában – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho
Ambrózy-Migazzi Istvánra szabad szellemű emberként emlékeznek kortársai. Mindig mosolygós arcát patriarchális szakáll keretezte, és elmaradhatatlan volt rövid pipája. Értette a fontos társadalmi kérdéseket, a széles rétegek igényeit, életét nem anyagi javakra alapozta. Nem politikusként, hanem
tudósként élt: munkáját áthatotta a növényvilághoz kötődő természetes kedvessége.
Ritkán hallották szónoklatát, de ekkor is a botanikáról értekezett lelkesen. Inkább írásban osztotta meg gondolatait, amelyek dendrológiai folyóiratokban láttak napvilágot. Munkáiban főként az örökzöldek terén szerzett tapasztalatait adta közre, a háború alatt ezek egy része sajnos odaveszett. Optimista embernek ismerték a hozzá közel állók, és csodálták kertészeti tevékenységét, merész ötleteit.

Japán dérbabér – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho
„Mennyivel boldogabb a névtelenség, mint a rang és az istenverte társadalmi kötelezettségek. Ezért gondolom, hogy a rám maradt vagyonnak csak úgy adok értelmet, ha elvetem. Ha leszek a virágos gróf, a bolond.” (Ambrózy-Migazzi István)
Mert igen nagy bátorság kellett ahhoz, hogy Malonyán, ezen a dimbes-dombos birtokon a távoli földrészek örökzöldjeinek virágzó paradicsomot teremtsen. Taszármalonya és Barskisfalud mellett, Aranyosmaróttól délre 67 hektárnyi területen több mint 2300 fajta alkotja a ma is látható növénygyűjteményt. Itt található Európában az egyik legértékesebb, idegen eredetű faállomány. Kelet-Ázsiából, Koreából, Észak-Amerikából származó, fás szárú növényekkel telepítette be az addigi gyertyános-tölgyest.

Eucaria – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho
Jól ráérzett arra, hogy itt sikerül olyan mikroklímát teremteni, amelyben otthonosan fogják érezni magukat a növények.
Vannak itt olyan fák, a melyek csupán Ázsiában és ezen a helyen fordulnak elő egyedül a világon. Az egyik legértékesebb fa a tengerparti mamutfenyő, amely fagyérzékeny, itt mégis szépen megél.

Nagyvirágú lonc – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho
Az összes környező fenyőfaj közül a mamutfenyők toboza a legapróbb. Szaporodásához elengedhetetlenek a mókusok, az apró fenyőrágó szúk és az erdőtüzek. A tengerparti mamutfenyő ugyanis nem tudja ledobni a tobozait – ehhez kell a mókus és a bogár. A lepottyant tobozból a magok nem tudnak kijutni, amíg a tűz fel nem robbantja őket. A fák tövén végigsöprő avartűz a nagy törzseket szinte egyáltalán nem károsítja. (Forrás: Wikipédia)

Rhododendron bimbók – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho
Télen és kora tavasszal is zöldell az arborétum, köszönhetően az alapító „örökzöld” szenvedélyének és botanikai ismereteinek. Csodálatos látványt nyújtanak a különféle tűlevelűek változatos tobozaikkal. Szinte az eget súrolja a fák hegye!
Sokféle borostyán borítja a talajt: kiváló lehetőség arra, hogy megfigyeljük alakváltó leveleit.
A termőkori, már nem kúszó ágakon más alakú levelek fejlődnek, mint a hagyományos borostyán hajtásokon. Ilyenkor sötéten ragyognak bogyói, amelyek az ősszel nyíló, fehér, illatos virágokból fejlődtek.
Együtt láthatjuk a bimbókat, virágokat és a piros bogyókat a japán dérbabéron, megsimíthatjuk a kanári fenyő fűszálcsomóként aláhajló tűleveleit, repedezett, finom kérgét. Megismerhetjük az itt nemesített malonyai-tuját, kis tisztáson nárciszmezőben gyönyörködhetünk.

Gróf Ambrózy-Migazzi István – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho
A legszebb időszak a látogatásra május és június, amikor virágba borulnak a havasszépék, az illatos loncok, a nyári időszakban pedig a több mint 1200 rózsatő virít. Ősszel a színesedő lombok emelik a ki az örökzöld-tenger zöld árnyalatait. A park közepén áll a kedves kastély, amelynek földszintén a botanikus életét bemutató emlékszobát rendeztek be. A kastély 1894-ben készült el Guttmann építőmester vezetésével. Az Ambrózy és a Migazzi család címere domborműként ma is látható a kúria homlokzatán, közös koronában egyesítve.
„A növény az az anyag, amelyből szobrot készítek; ez a festék, amellyel festem a képeimet; ez az eszköz, amellyel megörökítem, megtöröm a napsugarat; amellyel énekre kényszerítem a csalogányt; amivel felkavarom a virágok illatát.” (Ambrózy-Migazzi István)

Primula – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho
1914-ben Ambrózy-Migazzi István visszatért szülőhelyére, Vas vármegyébe, és nem sokkal azután újabb merész elhatározásának megvalósításában fogott. Kám község határában, egy birkalegelőn tette le a mai Jeli arborétum alapjait. „E tavasszal léptem ismét kertészeti aktivitásba Vas megyében” – írta 1922-ben a Botanikai Közleményekben. Munkáját a malonyai tapasztalatok vezették. Tíz éve volt csak arra, hogy újra szárba szökkenjen egy terve, mert súlyos betegsége 1933-ban végett vetett életének. Sírhelyét ő maga jelölte ki jó előre az arborétum közelében. Kriptáján olvasható egész életét átölelő gondolata, amely kertjeiben él tovább: Semper vireo – örökké zöldellek.
Nyitókép: Magnóliák – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho
Ajánljuk még: