Barangoló

Az örökké zöldellő kertek megálmodójának nyomában a Malonyai Arborétumban

Jártál már megcsodálni a havasszépék virágzását a Jeli Arborétumban? Ha részese voltál már ennek a varázslatnak, akkor tudhatod, hogy a kert alapítója, gróf Ambrózy-Migazzi István az első világháborút követően elvesztette az általa tervezett és létrehozott arborétumát, és újabb helyszínt keresett növénygyűjteményének. Malonya után így született Kám határában a Jeli Arborétum. A „virágos gróf” életcélja az örökké zöldellő kertek megvalósítása volt, ennek nyomába eredtünk egy kora tavaszi napon Szlovákiába, Malonyára.

Aki kertet épít, aki növényeket, mi több, fákat gyűjt, annak az elvesztés kockázatát is vállalnia kell. Csak sejthető, mi játszódhat le ilyenkor a lélekben, a növényszerető, finom lélekben. Ambrózy-Migazzi István fejében meg sem fordulhatott, hogy a Malonyán nagy gonddal kialakított, szeretettel és hozzáértéssel gondozott arborétuma a politikai döntések következtében egyszer csak Magyarország határain kívülre fog esni.

A Jeli arborétumban járva mindig csodálattal gondoltam arra, hogy milyen jó megérzés és mennyi tapasztalat kellett ahhoz, hogy az egykori birkalegelőben valaki meglássa a megfelelő helyet, és bele tudja álmodni szépséges növénygyűjteményt a vasi dombok közé. Ezért is vágytam arra, hogy végre testközelbe kerüljön az az arborétum, amelyet a hazai havasszépék Mekkájának, a Jeli Arborétumnak az előképeként alkotott meg Ambrózy-Migazzi István.

Csavart fűz – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho 

Ilyen gondoltok jártak a fejemben, miközben a kora tavasszal is mélyzöld lombok közt róttam az utat a Malonyai Arborétumban, amely ma a Szlovák Tudományos Akadémia tulajdona. 4 és fél kilométer a kijelölt sétakör, de ha minden növényre ránézünk, akkor egy egész nap sem elegendő Malonyára. Ez a felvidéki település nincs messze: Esztergomból vagy Komáromból jó egy órás kanyargós autóúttal elérhető, a Duna-menti Alföld északi részén, a Tribecs és a Madaras lábánál.

Alapítója, a Vas vármegyéből származó, Nizzában született gróf még gyermekkorában, édesanyjától kapta a természet szeretetét. Erdődy Agáta a pompásan virágzó vépi kastélyparkban oltotta fiába a virágok iránti szenvedélyt István fiába. Ő később botanikát és politikatudományt tanult Bécsben, Löwenben és Budapesten, majd utazásai során ismerte meg a speciális mikroklímát kívánó növények világát. 1892-ben megnősült, feleségül vette Migazzi Antóniát. Így került rokonságba a Migazzi bíboros családdal. Az após és veje a házasságkötéskor megegyeztek, hogy Antónia hozományként megkapja a malonyai birtokot, a falu feletti kis erdővel együtt.

A kastély kapujában – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho 

Ambrózy-Migazzi Istvánra szabad szellemű emberként emlékeznek kortársai. Mindig mosolygós arcát patriarchális szakáll keretezte, és elmaradhatatlan volt rövid pipája. Értette a fontos társadalmi kérdéseket, a széles rétegek igényeit, életét nem anyagi javakra alapozta. Nem politikusként, hanem

tudósként élt: munkáját áthatotta a növényvilághoz kötődő természetes kedvessége.

Ritkán hallották szónoklatát, de ekkor is a botanikáról értekezett lelkesen. Inkább írásban osztotta meg gondolatait, amelyek dendrológiai folyóiratokban láttak napvilágot. Munkáiban főként az örökzöldek terén szerzett tapasztalatait adta közre, a háború alatt ezek egy része sajnos odaveszett. Optimista embernek ismerték a hozzá közel állók, és csodálták kertészeti tevékenységét, merész ötleteit.

Japán dérbabér – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho 

„Mennyivel boldogabb a névtelenség, mint a rang és az istenverte társadalmi kötelezettségek. Ezért gondolom, hogy a rám maradt vagyonnak csak úgy adok értelmet, ha elvetem. Ha leszek a virágos gróf, a bolond.” (Ambrózy-Migazzi István)

Mert igen nagy bátorság kellett ahhoz, hogy Malonyán, ezen a dimbes-dombos birtokon a távoli földrészek örökzöldjeinek virágzó paradicsomot teremtsen. Taszármalonya és Barskisfalud mellett, Aranyosmaróttól délre 67 hektárnyi területen több mint 2300 fajta alkotja a ma is látható növénygyűjteményt. Itt található Európában az egyik legértékesebb, idegen eredetű faállomány. Kelet-Ázsiából, Koreából, Észak-Amerikából származó, fás szárú növényekkel telepítette be az addigi gyertyános-tölgyest.

Eucaria – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho 

Jól ráérzett arra, hogy itt sikerül olyan mikroklímát teremteni, amelyben otthonosan fogják érezni magukat a növények.

Vannak itt olyan fák, a melyek csupán Ázsiában és ezen a helyen fordulnak elő egyedül a világon. Az egyik legértékesebb fa a tengerparti mamutfenyő, amely fagyérzékeny, itt mégis szépen megél.

Nagyvirágú lonc – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho  

Az összes környező fenyőfaj közül a mamutfenyők toboza a legapróbb. Szaporodásához elengedhetetlenek a mókusok, az apró fenyőrágó szúk és az erdőtüzek. A tengerparti mamutfenyő ugyanis nem tudja ledobni a tobozait – ehhez kell a mókus és a bogár. A lepottyant tobozból a magok nem tudnak kijutni, amíg a tűz fel nem robbantja őket. A fák tövén végigsöprő avartűz a nagy törzseket szinte egyáltalán nem károsítja. (Forrás: Wikipédia)

Rhododendron bimbók – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho  

Télen és kora tavasszal is zöldell az arborétum, köszönhetően az alapító „örökzöld” szenvedélyének és botanikai ismereteinek. Csodálatos látványt nyújtanak a különféle tűlevelűek változatos tobozaikkal. Szinte az eget súrolja a fák hegye!

Sokféle borostyán borítja a talajt: kiváló lehetőség arra, hogy megfigyeljük alakváltó leveleit.

A termőkori, már nem kúszó ágakon más alakú levelek fejlődnek, mint a hagyományos borostyán hajtásokon. Ilyenkor sötéten ragyognak bogyói, amelyek az ősszel nyíló, fehér, illatos virágokból fejlődtek.

Együtt láthatjuk a bimbókat, virágokat és a piros bogyókat a japán dérbabéron, megsimíthatjuk a kanári fenyő fűszálcsomóként aláhajló tűleveleit, repedezett, finom kérgét. Megismerhetjük az itt nemesített malonyai-tuját, kis tisztáson nárciszmezőben gyönyörködhetünk.

Gróf Ambrózy-Migazzi István – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho  

A legszebb időszak a látogatásra május és június, amikor virágba borulnak a havasszépék, az illatos loncok, a nyári időszakban pedig a több mint 1200 rózsatő virít. Ősszel a színesedő lombok emelik a ki az örökzöld-tenger zöld árnyalatait. A park közepén áll a kedves kastély, amelynek földszintén a botanikus életét bemutató emlékszobát rendeztek be. A kastély 1894-ben készült el Guttmann építőmester vezetésével. Az Ambrózy és a Migazzi család címere domborműként ma is látható a kúria homlokzatán, közös koronában egyesítve.

„A növény az az anyag, amelyből szobrot készítek; ez a festék, amellyel festem a képeimet; ez az eszköz, amellyel megörökítem, megtöröm a napsugarat; amellyel énekre kényszerítem a csalogányt; amivel felkavarom a virágok illatát.”  (Ambrózy-Migazzi István)

Primula – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho 

1914-ben Ambrózy-Migazzi István visszatért szülőhelyére, Vas vármegyébe, és nem sokkal azután újabb merész elhatározásának megvalósításában fogott. Kám község határában, egy birkalegelőn tette le a mai Jeli arborétum alapjait. „E tavasszal léptem ismét kertészeti aktivitásba Vas megyében” –  írta 1922-ben a Botanikai Közleményekben. Munkáját a malonyai tapasztalatok vezették. Tíz éve volt csak arra, hogy újra szárba szökkenjen egy terve, mert súlyos betegsége 1933-ban végett vetett életének. Sírhelyét ő maga jelölte ki jó előre az arborétum közelében. Kriptáján olvasható egész életét átölelő gondolata, amely kertjeiben él tovább: Semper vireo – örökké zöldellek.

Nyitókép: Magnóliák – Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho 

 

Ajánljuk még:

A dunai halászat emlékei Budapesten

Ami Londonnak a Temze, Párizsnak a Szajna, az Budapestnek a Duna. Ám gondolunk-e tényleg úgy a városra, mint egy vízparti, folyó menti településre? Vannak-e, voltak-e budai halételek, pesti halászok, fővárosi halárusok? Honnan a Halászbástya, a Vizafogó, a Ponty utca, a Halász utca, a halárus lány szobra a Kristóf téren? A halászmesterség nyomába eredtünk a Ferencvárosból a rakpartokon át a Vizafogóig.