Miért jó minél többet kihozni önmagunkból? – Nedeczky Júlia pszichológus és hegymászó

Aktív

Miért jó minél többet kihozni önmagunkból? – Nedeczky Júlia pszichológus és hegymászó

Szenvedély – ez a kulcs nyitja a rejtélyt Nedeczky Júlia magashegyi hegymászó, zenész és pszichológus életéhez: az első magyar nőként ért föl nyolcezer méter fölé Erőss Zsolt oldalán, őt láthattuk a Magasságok és mélységek című filmben, Tankó Erika megformálásában. Miközben Suhajda Szilárd drámáját követtük, többek között arról is beszélgettünk, mi az igazán morális kérdés a hegymászói szenvedély megítélésében, hogyan lehet az álomból valóságot formálni, és hogyan érdemes élni az életet.

Honnan eredezteted magadban azt a vágyat, hogy három ennyire különböző területen, szakmában mélyülj el, ekkora szenvedéllyel?

Tényleg nagyon jellemző rám, hogy szívvel-lélekkel élem meg a dolgokat, a rosszat is meg a jót is, és persze ezeknek a választásában nyilván a jó vezérelt: a szeretet, a szenvedély. A zenében és a mászásban mindenképpen. Édesapám zenész volt, és nagy kiránduló: át tudta adni nekünk azt, ahogyan ő viszonyult a természethez. A pszichológiában pedig inkább egy nagyon mély érdeklődés vezetett az ember iránt, hiszen az egész világ működése oda eredeztethető, hogy kicsoda maga az egyén. Amikor megismertem a grafológiát, nagyon megfogott, hogy az íráselemzésben az emberi lelket lehet kiolvasni a kézírásból – ez vezetett el a pszichológiához. Édesanyám orvos, és miután döntöttem, nagyon támogatta a segítő pályát.

Sziklamászás a Dolomitokban – Fotó: Szilágyi Lenke

Mikor válik a szenvedély annyira tudatossá, hogy az ember nehéz vállalkozásokat végrehajtson, hiszen gyermekkorodban, amikor hegyeket rajzoltál a papírra, még nem élhetted meg valóságként?

Nem, és valóban volt egy pillanat az életemben, amikor ez valósággá vált.

Kellett ehhez egy magyar hegymászó, aki hitelesen képviselte számomra, hogy ez lehetséges, és akkor az álomból cél tudott formálódni.

Az én esetemben nem holmi olvasmányélmény volt a megerősítés, hanem egy valódi hegymászó, aki természetesnek vette, hogy az amire vágyom, valósággá válhat. 1993-ban történt ez a beszélgetés, akkor 19 éves voltam.

Mi kell ahhoz, hogy valaki a semmiből végül magashegyi hegymászóvá váljék?

Nyilván nem a tetején kezdi az ember, hanem sziklán, alacsonyabb helyeken, és folyamatosan kapunk visszajelzéseket arról, milyenek vagyunk, hol tartunk, miben kell még fejlődnünk. Vannak egymásra épülő sziklamászó, hegymászó, jégmászó képzések, amelyeken a speciális tudásokat el lehet sajátítani, és a képzések keretén belül jut el az ember például a Tátrába, az Alpokba, egy gleccserre vagy egy jégfalra, felügyelet alatt. Ott elsajátítja az ehhez szükséges tudást, hogy aztán önállóan, a mászótársával együtt tudjon menni.

A szenvedélyen és az elszántságon kívül kell-e valamilyen olyan speciális képesség, ami valakit aztán jobb hegymászóvá tesz, mint a többi próbálkozót?

A sziklamászáshoz előnyösebb, ha valaki szálkás és kifejezetten jó az egyensúlyérzéke, a magashegyen inkább az jó, ha vannak felhalmozott tartalékai, amelyekből veszíthet. De mindkettőre van ellenpélda. Nem árt, ha strapabíró, ha jól tűri a monotóniát és a kényelmetlen körülményeket. Viszont akár hátrányára is válhat a gyerekkorból hozott magasabb tűréshatár, mert veszélybe is sodorhatja magát, ha túl sokat képes elviselni.

A hegymászók kvalitásbeli különbségei inkább a személyiségben keresendők.

A legfontosabb azonban az akarat és a vonzalom, valamint a motiváció tisztánlátása, erre épül minden egyéb: az edzésterv, a célkitűzés és a teljes felkészülés.

Milyen tartalékokra tudtál építeni egy ilyen úton? Gondolok itt például a zenére, ami önmagában is pontosságra, összpontosításra nevel.

Azt tudtam magamról, hogy fizikailag erősebb vagyok az átlagnál és van bennem egyfajta szívósság, keménység és vagányság. Éreztem, hogy ebben különbözöm a társaimtól. Sokkal inkább inspiráltak a szokatlan helyzetek, például a vidámpark és az extrém sportok, mint a többieket. Bennem izgalmat keltettek, nem pedig félelmet.

A szüleid is látták rajtad ezt a szenvedélyt?

Szerintem nem látták.

A Mont Blanc csúcsán, tízedik alkalommal – Fotó: Boros Norbert

Mit szóltak hozzá a szüleid, amikor kiderült, hogy te végülis a magashegyi hegymászásért rajongsz, ráadásul nem hobbiszinten, hanem professzionális teljesítményt várva magadtól?

Nem mondanám, hogy teljesítményt vártam el magamtól. Nekem vágyaim voltak: hogy mehessek a hegyekbe. Ez inkább a hegyről szólt, hogy én oda felmenjek, és a szüleim látták, milyen örömmel csinálom, ezért támogattak. Aztán

amikor már magasabbra akartam menni, akkor azért elég sok anyai beszélgetés volt, hogy miért is akarom én ezt.

Amikor látta anyukám, hogy azért ez komoly dolog, egyre inkább aggódott, de jól csinálta: meg akarta érteni, mi van e mögött, mi vezérel engem. Aztán elég hamar találkoztam Erőss Zsolttal, ő volt a mászótársam, anyukám pedig biztonságban tudott mellette és végül támogatott. Zsolt nálam sokkal tapasztaltabb volt már akkor, és persze idősebb is.

Volt olyan pillanat, amikor édesanyád féltése elgondolkodtatott azon, hogy a biztonság és az élet fontosabb, mint a hegy?

Nem, idáig nem jutottunk. Nagyon erős belső meggyőződésem volt, hogy nekem ez a feladatom, ezért minden kételyre és kérdésre megvolt a válaszom. Megérlelt, belső válaszok voltak, amiket végül el tudott fogadni.

Ez a szenvedély és a rengeteg felkészülés végül valóban meghozta gyümölcsét: első magyar nőként jutottál fel nyolcezer méter fölé, a pakisztáni Karakorum-hegység Gasherbrum-II nevű 8035 méteres csúcsára. Tehát hegymászóként és pszichológusként is ismered ezt a kevesek által megjárt magasságot, ahonnan most Suhajda Szilárd nem tért vissza. Mivel kell tisztában lennie egy hegymászónak mielőtt ilyen teljesítményre vállalkozik?

Nagyon sokan követték most Szilárd sorsát és nagyon fontos, hogy megpróbáljuk megérteni, mi történik abban az egészen más dimenzióban. Először is az Everest oxigén nélküli megmászására csak olyan ember indul el, akinek több éves, inkább több évtizedes tapasztalata van a nyolcezres hegyek világában, ismeri, megtapasztalta azokat a viszonyokat. Ez a felkészülés egyik része, a másik rész pedig

az önismeret, ami folyamatosan élesedik a hegymászás során.

Az ember a hegyen tanul meg nagyon sok mindent önmagáról, miközben megtapasztalja, hogyan reagál bizonyos helyzetekre, mit bír, mi az erőssége. Ha mindezt összegyűjtöttük, akkor még mindig ott van az Everest, amihez még a K2-n szerzett tapasztalat sem elég. Az Everest még annál is magasabb, ott még egy újabb zóna van, ami meglepetéseket tartogat. Ide már csak olyan ember indul el oxigén nélkül, aki tisztában van saját magával, a hegyekkel és mindent megtesz a szellemi, lelki és fizikai felkészülés terén. Biztos vagyok benne, hogy Szilárd is így tett, és a felelőssége teljes tudatában indult el.

Erőss Zsolttal a 8035 méteres Gasherbrum II. csúcsán (Pakisztán, Karakorum-hegység)

A hírekből követve a Szilárddal történteket, sokakban megfogalmazódott a kérdés, mi az, amivel esetleg nem számolt? Egyáltalán mi az, amitől egy ennyire felkészült hegymászó szükségszerűen veszélybe sodródik?

A váratlan helyzetekre nem lehet felkészülni, és a Mount Everesten nagyon extrém körülmények vannak, egy egészen apró változás is sokszoros erővel hat az emberre. Mínusz harminc Celsius-fokban tízes erősségű széllel, ami hirtelen tízenötös erősségűre emelkedik, a hőmérsékletet is drasztikusan alacsonyabbnak érzékeljük. Arra sem lehet felkészülni, hogy az Everesten a várva várt viharmentes, csúcsmászásra alkalmas napon kígyózó sor halad az úton, ami önmagában komoly akadályozó tényező. Az emberek ott állnak egymás mögött, és ha például a sorban valaki előveszi a fényképezőgépét, megáll az egész sor mögötte, és ki kell várni, amíg tovább lehet indulni. Ez egy oxigénpalack nélkül mászó számára nagy hátrány, mert nem tud a saját tempójában haladni.

A haladást pedig ne úgy képzeljük el, mint idelent a gyaloglást, hanem inkább vánszorgásra hasonlít: állnak az emberek egy helyben, majd időnként megtesznek egy-egy lépést felfelé.

Irgalmatlanul lassan haladnak. Tehát nagyon sok váratlan dolog van, amire nem lehet felkészülni előre, és bármennyire igyekszik az ember pontosan kalkulálni az idővel, nagyon könnyen keresztülhúzhatja a számításait az erősödő szél, egy hóvihar. Kicsúszhat a kezéből a műholdas készülék, elgémberedhet a keze, így nem fér hozzá az innivalójához.

Gondolom, szervezettől is függ, ki mennyire bírja, nemcsak felkészültségtől és időjárási viszonyoktól.

Olyan magasságban már nagyon a határon mozog az ember, és persze mindent megtesz, hogy uralja a helyzetet, de olyan extrémek a körülmények, hogy egyik pillanatban még azt érzed, jól vagy és stabil, fél óra múlva már azt, hogy kiment az erő a lábadból, és nem tudod, mi történik a testedben. Ez persze folyamatosan alakul ki, de te szubjektíve egyik pillanatról a másikra érzékeled.

Melyek voltak a legnehezebb pillanataid a hegyen?

Volt olyan, hogy visszafordultam, mert azt éreztem, nem bírom tovább. Vagy úgy döntöttem, alszom egyet, és másnap indulok a csúcsra, ám másnap már mások voltak az időjárási körülmények, és nem lehetett menni. A legnehezebb nyilván a nyolcezres volt, az önmagában egy elképesztően nehéz világ, de valahol éppen az a gyönyörű, hogy az ember mindent kiprésel magából, és megtapasztalja, hogy még annál is több erő van benne. Csodálatos érzés, amikor felülmúljuk önmagunkat. 6000 méterre érve például úgy érzed, hogy annyira fáradt vagy, hogy nem fogsz tudni másnap továbbmenni. De alszol egyet, az akklimatizáció megteszi a dolgát, és a következő nap arra ébredsz, hogy erősebb vagy, mint valaha. Megérzed, milyen csodálatos az ember, és mi mindenre képes az emberi szervezet. A humán élet lenyűgöző sajátossága, hogy él benne egy erős motiváció és lehetőség arra, hogy minél többet kihozzon a képességeiből, ezen keresztül pedig az életéből. Gyönyörű jellegzetesség ez, minél nagyobbat létrehozni abból, ami vagyunk, ezért születnek nagy teljesítmények a művészet, a tudomány és a sport terén egyaránt.

India, Garhwall-Himalája, 1997 – éjszakázás jégbarlangban – Fotó: Erőss Zsolt 

Számodra mi volt a fogódzó a nehéz helyzetekben mászás közben?

Nekem emberi segítségem volt, hiszen Zsolt ott jött mellettem, és amikor elmondtam neki, hogy rosszul vagyok, beszélgettünk egy kicsit, kérdéseket tett fel, hogy feltérképezze, baj van-e, vagy egyszerűen csak fáradtságról van szó. Aztán szépen átbeszéltük, hogy igazából semmi baj nincs, csak hányingerem van, fázik a talpam és nagyon erős a szél zaja, de uralom a terepet és minden rendben. Nekem ez a pár emberi szó volt a legnagyobb segítség.

Ilyen értelemben felmerül a kérdés, miért vállalkozik valaki arra, hogy egyedül, társ nélkül teszi meg ezt a nehéz utat.

Előnye is van annak, ha az ember egyedül mászik. Függetlenséget ad, másokat sem tartóztat fel, ahogy őt sem fogja vissza senki, a saját tempójában tud haladni. Ugyanakkor ez a hegy adottságaitól is függ, mert van olyan szabály, hogy gleccseren nem mozgunk egyedül, mindig összekötve haladunk. A hegyek azon szakaszain azonban, ahol fix kötelet építettek ki a szezon elején a nyomvonalon, és rengetegen vannak, akár egyedül is boldogulhat a mászó.

Aki nem érti az extrémsportolók motivációit, hajlamos feltenni a kérdést, hogy miért vállalják a kockázatot, különösen, amikor már családjuk, gyerekük is van. Morális kérdéssé válik tehát a szenvedély, ami a család rovására mehet. Helytálló ez a logika?

Ez nem csak az extrémsportot űzőkkel kapcsolatban merül fel, hiszen a családi kötelékek és felelősségvállalás nem azon múlik, hogy valaki extrémsportoló-e vagy sem. Olyan is előfordul – erre mindannyian tudunk példákat mondani –, hogy valaki a munkája miatt van sokat távol a családjától, és azt megsínylik.

A munkaalkoholistáknál ugyanez az erkölcsi kérdés merül fel: a munka fontosabb vagy a család?

Szóval erre a kérdésre nem az extrémsport adja meg a választ, hanem az egyén maga, és ebben is érdemes őszintének lenni. Például érdemes magunkba néznünk, vajon nekünk milyen kapcsolatunk van a saját gyermekeinkkel, nemcsak mennyi, de milyen minőségű az az idő, amit együtt töltünk, mennyire mély a viszonyunk, hogyan tudnak számítani ránk. Miért éppen egy profi sportolón kérjük számon azt a mintát, amit lehet, hogy magunk sem vagyunk képesek maradéktalanul megvalósítani? Azzal, hogy valaki extrémsportot űz, nyilván vállalja az extrém körülményeket, igent mond a kihívásokra, továbbá máshol vannak a komfortzónája határai, más szint okoz neki félelmet vagy kihívást, és ezt nagyon fontos észrevenni, mielőtt bárki ítélkezne. Nem vagyunk egyformák, másra vagyunk hivatottak, és nem is lehet mindenkit ugyanazzal a mércével mérni. Nagyon fontos leszögezni, hogy

az is felelősség kérdése, hogy az adottságainkat, a képességeinket nem használjuk ki, hiszen ez is egy fajta mulasztás.

Ha valaki felismeri magában ezeket a késztetéseket és képességeket, hogy valamiből több is megadatott a számára, akkor felelősséget érezhet, hogy ezeket fejlessze, eredményekké formálja.

Sziklamászás a Dolomitokban – Fotó: Szilágyi Lenke

A teremtő szenvedéllyel kapcsolatban ugyanakkor a művészetek és a tudományos eredmények jutnak eszünkbe, amelyekből az átlagemberek is profitálnak. Ehhez képest – az ördög ügyvédjének verdiktuma szerint – a magashegyi hegymászás öncélú hóbortnak tűnik, hiszen az érzést, amit a csúcson átél valaki, nem tudja megosztani másokkal.

Dehogynem. Kommunikálhatunk úgy, lehetünk olyan szuggesztívek, hogy átadjuk ezeket az élményeket, és az inspirálni fog másokat. És egészen más az, ha a közönség egy magyar embertől hallgatja meg ezeket, mintha Reinhold Messnertől hallaná, aki nagyon távol van tőlünk, Tirolban született, ezért jobban bírja a magashegyi körülményeket, és nekünk semmi közünk hozzá, nem közülünk való. De ha egy magyar ember mutatja meg ezeket az élményeket, az nagyon is példaértékű lehet más magyaroknak is, és nem feltétlenül csak a hegymászásra való ösztönzésben.

Egy-egy ilyen teljesítmény azt is megmutatja, hogy az ember mi mindent ki tud hozni magából a saját területén, és hogy érdemes küzdeni, megtalálni az álmainkat és azokból célokat formálni.

A hegymászás tehát nem öncélú, hiszen közvetve nagyon sokat adhat másoknak is.

Tíz éve maradt a Himaláján Erőss Zsolt, akivel a legfontosabb mászásaidat átélted. Az ő elvesztése hogyan befolyásolta a benned élő hegymászót?

A hegyekkel kapcsolatos motivációban egyáltalán nem zavart meg, hiszen annak, ami Zsolttal történt, nincs köze a hegyekhez fűződő kapcsolatomhoz. Az egy nagyon egyedi élethelyzet volt, hogy ő műlábbal ilyen szituációba került. Neki sok-sok évnyi tapasztalata volt a kétlábú énjéről, és még nagyon kevés tapasztalattal rendelkezett arról, mit bír fél lábbal. Azt gondolom, nem szokott át erre a testképre, és nem tudta, mennyi tartaléka van.

Zsolttal nemcsak a hegyen, de az életben is társak voltatok egy ideig. Vagyis a hegy párkapcsolati próbatétel is egyben?

Igen, igaz a mondás, hogy

ha valakit meg akarsz ismerni, vidd magaddal a hegyre, mert akkor kiderül, milyen ember is valójában.

Ott ugyanis nem lehet másként viselkedni, csak őszintén. Az ember minden gyengeségét vállalja és minden félelmét kommunikálja.

Az Erőss Zsoltról készült Magasságok és mélységek című filmben a te karaktered is szerepel, Tankó Erika megszemélyesítésében. Milyen volt megélni ezt?

Nagy megtiszteltetés volt számomra, örültem, hogy bekerültem, hiszen nagyon közelről érintettek a történtek. Hildával közel állunk egymáshoz, és amikor a tragédia történt, mellette voltam.

A pszichológiai praxisodban főként fiatalokkal foglalkozol. Hogy látod, melyek a legjellemzőbb, a teljesítménnyel kapcsolatos elakadások a mai ifjabb generációk körében?

A görcsös megfelelni akarás, az ebből adódó szorongás, és az önbizalomhiány. Ha egy gyereket nem bátorítanak, alig kap támogatást, hanem csak azt hallja, hogy amit csinál, az rossz, kevés, vagy egyenesen hülyeség, nagyon nehezen tud később gyökeret verni önmagában, stabilizálódni, majd bátor, és felszabadult felnőtté válni. Az ebből való sikeres kigyógyulásban nagy szerepe lehet egy olyan támogatónak, akinek hinni tud az illető.

Zene, hegymászás és pszichológia hármasában olykor váltakoznak a hangsúlyok. Hogy kell elképzelni a hétköznapjaidban e három intenzív létforma működését?

Mindig valamelyik prioritást élvez, így lehet ezeket párhuzamosan szimultán művelni. Januárban Marokkóban másztunk, ott volt egy kiszakított hét az ősi természetben, de utána, a szorgalmi időszakban a pszichológusi munkám élvez elsőbbséget: a Magyar Képzőművészeti Egyetem pszichológusaként dolgozom. Közben pedig zenélek is.

2014-ben az Andokban, vulkanikus kőzeten, nehéz hátizsákkal

Nagyon régóta mászol, hogyan változott a személyiséged a hegymászás hatására?

Tapasztalatom szerint a hegymászás az egyik legeredményesebb „személyiségfejlesztő tréning”, főleg, ha ebbe az aktív munkát is beletesszük. Intenzíven mozgósítja képességeink latba vetését, és előhívja a gyengébb oldalunkkal való találkozást. Mivel minden lépéssel önmagaunkkal szembesít, folyamatos lehetőséget ad az önismeretre, ezen keresztül egy reálisabb önértékelésre. Felszínre hozza kiemelkedő, és akár rejtett adottságainkat, ugyanakkor a fejlesztés útjára is rámutat.

Nagyon sokat erősödtem a belső stabilitásomban, önmagam képviseletében, a bátorságban. Van egy eszközöm ahhoz, hogy eltávolodjak, és felülemelkedjek a bosszantó és jelentéktelen dolgokon. Hogy tisztán lássam a fontossági sorrendet az életemben, és a lényeglátást élesítsem.

Egy magas csúcsról valóban csak az emelkedik ki, ami lényeges.

A hegymászás megtanított a mértéktartásra, és annak megtapasztalására, hogy milyen kevés elég az embernek. Ez eredményezi az elégedettségemet. Ugyanakkor ahhoz a látásmódhoz is elvezetett, hogy hálát adjak mindazért, amim van.
A változatos mászások gazdagítják a lelket, a sikerek az önmeghaladásunk bizonyítékai, ezáltal az önbizalmunk építőkövei. Példát adnak az élet más területén a nehézségek kezeléséhez, és bátorságot az újabb célok kijelölésében.

A hegyek közötti élet azt is megmutatta, hogy habár az ember törékeny és látszólag jelentéktelen, mégis rendkívüli dolgok létrehozására képes. És, hogy a legapróbb lépés is számít.

Nyitókép: Nedeczky Júlia

Ajánljuk még:

Egy közkedvelt magyar márka E-mentes termékeivel hódította meg a román piacot

Aki ismeri a román konyhát, pontosan tudja, milyen gazdag ízvilág és igényes alapanyaghasználat jellemzi, ennek megfelelően a hagyományos és fúziós konyhát egyaránt kedvelő román fogyasztók széles termékkínálatból válogathatnak az áruházak polcairól. A minőségi verseny igen magasra teszi a lécet a piacra lépő külföldi márkák számára – többek között ezért is rendkívüli az Univer sikertörténete a román piacon. Baróti-Illyés Imolával, az Univer romániai üzletágának marketing igazgatójával beszélgettünk.

 

Már követem az oldalt

X