Hős vagy őrült? Letekertem a Balatonkört egy nap alatt

Rám nem igaz, hogy egész életemben végigkísért a sportos életmód. Bár a gyerekkorom valóban sportosan zajlott, és egy kisvárosban felnőve mindenhová biciklivel jártunk, egy jó hosszú passzív időszakot is beiktattam az általános iskola és a gyerekszülés közötti időszakban. Éppen két évtizedet.

Aztán jött az isteni sugallat egy nehezebb életszakasz alatt, és a futás, mint természetes fájdalomcsillapító, menthetetlenül beszippantott. Azóta teljesen más irányt vett az életem, ha a testmozgáshoz fűződő viszonyomat nézem. Az újabb és újabb felfedezések mintegy láthatatlan láncként kapcsolódnak egymásba, és vezetnek tovább, előre.

Mindig is szerettem a kihívásokat, és nem először pattantam a bringa nyergébe, hogy egyetlen nap alatt körültekerjem a Balatont. Az első alkalommal éppen 2010-et írtunk, és egy fiatalabb kiadásban, rövid felkészüléssel teljesítettem a távot. Emlékszem, hogy az utolsó 50 kilométer már nem volt leányálom. Míg az első felében nagy lendülettel előzgettem a többieket, a végén örültem, hogy haladni tudok. Ettől függetlenül élénken megmaradt bennem a pillanat, amikor áthaladtunk a célszalagon. Megcsináltam! Képes voltam rá!

Balatonkör, az idei megmérettetés

Most, ennyi évvel később, nemcsak kalandvágyból neveztem be a rendezvényre, mint korábban. Arra voltam kíváncsi, hogy ennyi idő után, de egy egészen más fizikummal, sok-sok edzéssel a hátam mögött, mire leszek képes. Vagyis ez sem igaz, mert azt tudtam, éreztem, hogy menni fog. Hanem az volt a nagy kérdés, hogyan.

A 14 órás tekerés alatt volt időm gondolkodni, hisz a tömegben bringázás egyébként sem mindig ad lehetőséget, hogy beszélgessen az ember. Nekem pedig úgy alakult, hogy egyedül vettem részt a rendezvényen, ami persze relatív, ha az 500 másik társamat nézem. Szóval elkezdtem morfondírozni azon, hogy mit kapok egy ilyen teljesítéstől, miért fontos. És be kellett ismernem, hogy ez a második részvétel bizony sokkal inkább van összefüggésben a korral.

Meg akartam tudni, hogy mire képes ez a test 40 környékén. Hogy mire vagyok még képes. Hogy mire vagyok képes még.

A nagy nap előtt már csak nyújtással és hengerezéssel foglalkoztam, ez utóbbi segítségével remekül fel lehet lazítani az izmokat és azokat a kötőszöveteket, amelyek az izmokat borítják. Az alapozás és felkészülés rendben volt, úgy éreztem, hogy erős vagyok és készen állok. Az a véleményem, hogy ez már nem az a táv, aminek neki szabad menni csak úgy, ha egyben szeretné valaki teljesíteni. Muszáj rá edzeni, hogy ne váljon masszív tortúrává. Mert akkor mi is az értelme? És még így is van esély a kínlódásra, legalábbis ami az ember ülepét illeti.

Végre, elindultunk!

Az indulás reggelén ugyanolyan izgatott voltam, mintha először állnék rajthoz. Előző nap átestem a kötelező regisztrálási procedúrán, és jóval 6 óra előtt, mindennel felszerelkezve vártam a rajtvonal környékén, Zamárdiban. Nem tudtuk, hogy lesz-e eső vagy sem, ezért minden eshetőségre felkészültem, talán egy kicsit jobban is. Sebaj, a bringás oldaltáskák nagyon jó szolgálatot tettek, és elnyelték az összes cuccomat.

És végre kilőhettünk, elindult a csapat, a szervezők szerint több mint 500-an vágtunk neki az útnak ezen a borús, szombati napon. Végig szurkoltunk, hogy ne kelljen előszedni az esőruhákat, és szerencsénk is volt, kellemes időben tekerhettünk egész nap. Felvillanyozva, hangos hahotákkal kísérve, jókedvűen faltuk a kilométereket, próbáltunk ráérezni, hogyan vigyázzunk egymásra és magunkra.

Ami az előnye, az a hátránya is a nagy csapatban való bringázásnak: nem vagy egyedül, ezért mindenkire fokozottan oda kell figyelni.

Zamárdiból kelet felé indultunk, és először tudtuk le a púpokkal is teletűzdelt északi partot, a végére maradt a sík déli part. Imádom az északi szakaszt, és az évnek ebben a szakaszában maga volt a csoda! Igaz ez egyébként az egész Balatonra, a nyári zsúfoltság előtt, de már jó időben, minden harsogó zöld, tele virágokkal, csicsergő madarakkal. A lilaakác és az orgona illata egyszerűen fantasztikus! Biztos vagyok benne, ha több napos balatoni bringatúrát szerveznék a barátaimmal, akkor ebben az időszakban tenném meg, még akkor is, ha így nem lehet fürdeni. (Azaz lehet, hisz mint tudjuk, a hideg víz sem ördögtől való, most is voltak a tóban néhányan.)

Egy óriási bolyban haladtunk végig, hisz az idén 23. alkalommal megszervezett esemény nem a versenyzésről szól. Felvezető autóval, szervízkocsival (a két napos rendezvény alatt kb. 80 bringát kellett szervizelni), zárást végző motorosokkal, a rendőrség és a mentőszolgálat felügyeletével haladtunk végig, és 25-30 kilométerenként, 6 pihenőhelyen álltunk meg. Összesen 40-50 ember dolgozott azért, hogy mi gondtalanul feszegethessük a határainkat. A pihenőhelyeken finom falatokkal, vízzel vártak bennünket, és kicsit nyújtózkodva mindenki életet tudott csiholni az alfelébe.

Nos, igen, nem hiába emlegetem ilyen gyakran azt a testtájat, mert nálam is az bizonyult a gyenge láncszemnek. Ahogy hallottam a beszédfoszlányokat az utolsó 50 kilométeren, ezzel nem csak én voltam így.

Fotó: K. Tengeri Dalma

Csodaszép tájakon haladtunk keresztül, a Balaton körüli bicikliút minősége változó. Nagyon sok helyen fogadott bennünket tükörsima felület, ahol tényleg élmény volt kerekezni. Kedvenc pihenőpontomként Fonyódot kiáltottam ki, mert a part mentén álltunk meg. A távolban a Badacsony nyújtózkodott a magasba. Az a Badacsony, amelyre órákkal korábban tekertünk fel, és a borospincék vendégei hangosan szurkoltak nekünk, miközben gyöngyöző borral töltött poharaikat emelték ránk.

De miért?

Mindenkinek bőven volt ideje arra, hogy egy kicsit elmerüljön magában. Erre tökéletes, ha az ember át tud kapcsolni robotpilóta üzemmódba. Így hívom azt az állapotot, amikor elkap a flow, és játszi könnyedséggel, eufóriában haladok előre, miközben lélekben egészen máshol járok.

Vajon miért jött el az a hatvanas éveit taposó hölgy, akit a családja büszkeségtől dagadó kebellel indított útjára, és minden egyes pihenőponton ott voltak ők is, hogy támogassák a nagy megmérettetés alatt? És mit kap az, aki minden egyes évben részt vesz a Balatonkörön, és szélben, esőben, tűző napon teljesíti a távot?

Az utolsó szakasz sötétben telt, csöpörögni kezdett az eső, elfáradtunk, és nem hallatszott már hangos viháncolás sem, csak csendes beszélgetés… Magamnak is feltettem közben a kérdést, amit többen nekem szegeztek a túra másnapján: mit kapok ettől a teljesítménytől? Amikor beérkeztünk a célba, mámoros örömöt éreztem, hogy megvan, ismét megcsináltam. Még kevesebb szenvedéssel, mint 12 évvel korábban, ez volt az egyik saját kérdőjelem. Nem telepedett rám az a fajta üresség sem, amely egy-egy nagyobb cél teljesítése után fészkel az emberbe, hogy hogyan tovább.

Úgy éreztem, ez egy újabb állomása volt az önismereti útnak, amelyen a sport hatására lépdelek, és itt közel sincs vége a történetnek. Folytatnom kell, folytatni akarom, és nem is kifejezetten a biciklinyeregben vagy futva megtett kilométerek számítanak, hanem a saját korlátaim megismerése.

Azt kaptam ettől az úttól, hogy újfent büszke tudtam lenni a testemre, hogy elég erős volt, és elvitt engem egyik pontból a másikba. És mivel a lélek nem válik el a testtől, arra is büszke voltam, hogy a kitartásom és a tudatos felkészülés lehetővé tette ezt.

Az ilyen megmérettetések mindig megerősítenek abban, hogy úgy szeretném folytatni, hogy még jobb gazdája legyek a testemnek és lelkemnek. Hogy úgy tudjak élni a mindennapokban, hogy a lehető legtöbbet megteszem a testi-lelki egészségért. Nagyon nehéz feladat, mert senki nem tanítja nekünk, hogy valójában mi a jó, mire van szükségünk. Viszont egy-egy, az én képességeimet próbára tevő kaland mindig lendületet ad, hogy jó nyomon járok, és saját magamhoz képest fejlődök. Apró lépésekben, mert ahogy a kungfumesterem is megmondta: „A testünket nem legyőzni kell, hanem tanítani.” Én erre vagyok még képes. Én erre vagyok képes még.

Kiemelt kép: Végh Sándor