Aktív

„Anya, mesterlövész leszek!” – Neki álompálya, nekem pokolbéli csúf napok

Négyévesen állt elő az ötlettel, játék közben: „Anya, mesterlövész leszek!” Csak úgy dagadt a keblem a büszkeségtől, hogy micsoda harcos vér folyik az én trónörökösöm ereiben! Aztán telt, múlt az idő és tízévesen még mindig erre a dallamra keringett. Gondoltam, borogatjuk: elmúlik. Borogattuk: nem múlt el. Most tizennyolc, és mesterlövésznek készül. Én pedig elvesztettem a csatát az ő pályaképe ellen.

Mit tehetünk szülőként, ha a gyerek olyan szakmát választ, amitől mi inkább óvnánk? Egy biztos: nem a tiltás a megfelelő megoldás – erre már rájöttem. A pszichológia szerint két eset van: vagy valóban ez érdekli a gyereket és akkor vétek volna ráerőltetni valami számára idegen dolgot, vagy dackorszakát éli és azzal hergel, hogy képtelen ötletekkel áll elő. Ilyenkor kóstolgatja a türelmünket és titkon vagy látványosan élvezi, hogy egyik ámulatból a másik ájulatba esünk a képtelen pályaképe miatt. Ez nyilván nem tart tizenévig, inkább csak egy-egy lázadó periódus jellegzetessége. A kétféle esetet mindenképpen meg kell különböztetnünk ahhoz, hogy helyesen kezeljük a helyzetet.

A szülők többsége számára maga a mennyország, ha egy gyermek már korán tudja, mi szeretne lenni. Nyilván, ilyenkor leginkább magas társadalmi presztízsű, jól jövedelmező foglalkozásokra vagy különleges képességeket igénylő pályákra gondolunk. Viszonylag ritkán álmodik arról egy szülő, hogy bárcsak rendőr, tűzoltó vagy kórboncnok lenne a kislánya, esetleg mesterlövész pályára lépne egy szem fia.

A gyerekek korai időben megfogalmazódó vágyait megmosolyogjuk, ritkán vesszük komolyan. Addig semmi baj nincs, amíg a kölyök rajong a kukásautókért és mindegyiket aprólékosan szemügyre veszi, esetleg reggelenként külön program, hogy várja a kukásokat. Ez ötévesen aranyos és nagyon gyakori – vagyis megnyugtató, hogy másnál is elmúlt. Húszévesen már nem olyan vicces szülőként végignézni, hogy ezt az álmot akarja valóra váltani az utód. 

Történetünk főszereplője hasonló meglepetést okozott, amikor a középiskolai felvételinél sem akart tágítani a nagy terv mellől: mesterlövész lesz, bármi áron. Tizenhat évesen még mindig inkább gyerek, mint felnőtt volt a fiú, de ekkor már sejtettük, hogy ez nem múló hóbort. Többek között abból, amilyen könyveket olvasott, amilyen játékokat játszott és amilyen történeteket mesélt. Már akkor betéve tudta a katonai rangfokozatokat és többet tudott a két világháború fegyverkezési stratégiáiról, mint családtagjai összesen. Ebből értettem meg, hogy nem divathóbort és nem is froclizás részéről a katonai pálya. Próbáltam ugyan hatni az eszére, hogy hátha mégis valami mást is kipróbálna, hiszen kivételes kézügyessége van, de minden erőlködésem falra hányt borsónak bizonyult. Elengedtük a témát, támogattuk a felvételiben és a továbbiakban is.

De mi van, ha csak a dac beszél a gyerekből? A tiltás akkor sem megoldás, mert azzal csak olajat öntünk a tűzre. A legfontosabb talán, hogy megértsük, miért hergel bennünket a gyerek elvetemült ötleteivel. Lehet, hogy nem is velünk van baja, hanem egyszerűen túl nagy a nyomás a pályaválasztás miatt, és nincs még kialakult képe arról, mivel is szeretne foglalkozni hosszú távon. Az is előfordulhat, hogy pusztán figyelmet követel ezzel a gesztussal. Az esetek nagy százalékában ez része lehet a lázadásnak.

Mindenképpen érdemes több reális alternatíváról beszélgetni vele, akkor is, ha látszólag nem vesz komolyan bennünket a gyerek. Higgyük el: azzal, hogy mi ezt a témát és az általa nyomatékosított irányt komolyan vesszük, könnyebben megnyílik a valódi lehetőségek irányába. Szülőként nem könnyű átvészelni ezt a korszakot, és nem is biztos, hogy sikerül eltérítenünk a fiatalt szándékától. Az viszont fontos, hogy ne hagyjuk magára a döntésével akkor sem, ha nem helyeseljük az aktuális irányt. A tehetetlenség és az elkeseredés helyett inkább keressünk fel egy pályaválasztási tanácsadót, hiszen a gyerek nem biztos, hogy tőlünk elfogadja az tanácsokat, lévén abban a korban van, mikor szüleit elutasíthatja. Egy külső szemlélő véleménye ilyenkor (is) aranyat ér. 

És hogy szülőként mit kezdjünk a saját félelmünkkel? Bármelyik esetről is beszélünk, gyermekünket meg szeretnénk védeni a csalódástól és az extrém helyzetektől. Egy leendő mesterlövész anyukájaként olykor gránátokkal, leszakadt végtagokkal és az ajtóm előtt megjelenő „harcmező hírnökeivel” álmodom, akik az utolsó hírt közlik a fiammal kapcsolatban. Csoda, hogy nem tartom már olyan sokra a hősiesség eszményét? A saját félelmeimmel egy dolgot tehetek: lefordítom őket a támogató cselekvés nyelvére, azaz arra ösztönzöm a gyereket, hogy ha ilyen veszélyes pályát választ, akkor a lehető legprofibbnak kell lennie, hogy minimalizálja a kockázatot. Nem tudunk a gyerek helyett cselekedni, nem fogunk tudni helyette pályát választani és nem is kell ezt tennünk. Bőven elég, ha megértjük, mi jár a fejében – ez is éppen elég komoly feladat egy szülőnek.

 Ajánljuk még:

ENNEK NÉZZ UTÁNA, HOGY NE ÖT ÉV EGYETEM UTÁN JÖJJÖN A HIDEGZUHANY

DIPLOMAFÜGGŐ VOLNA A MAGAS JÖVEDELEM?

A HITELES PÉLDA A LEGERŐSEBB TANÍTÁS” – ÍGY SEGÍTSD A PÁLYAVÁLASZTÁS ELŐTT ÁLLÓ GYEREKED

 

Már követem az oldalt

X