Állást keresők, akik maguk alatt vágják a fát

Aktív

Állást keresők, akik maguk alatt vágják a fát

Van az úgy, hogy elegünk van abból a munkából, abból a munkahelyből, ahol dolgozunk. Ám másik állást találni nem könnyű, és még nehezebb nekünk való, hozzánk passzoló állást találni. Sokan nem is vágnak bele, hiszen hosszadalmas munka, sok bátorságra van szükség hozzá, rengeteg elutasítást kell elviselni, dolgozni az önéletrajzokon és adott esetben feleslegesen készülni egy interjúra. Pedig megéri ez a sok befektetett idő és energia.

Nagyon sokan riadnak vissza attól, hogy lépjenek, mert úgy vélik, még mindig jobb egy biztos (vagy annak vélt) rosszabb munka, mint a bizonytalan, ám kecsegtető. Az utóbbi vonz is minket, de ki tudja, kellünk-e ott igazán, beválik-e majd. Lehet, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

Máskor azért nem lépünk időben, mert azt gondoljuk, nem is vagyunk teljesen alkalmasak arra az állásra, ami egyébként álommeló lenne, de mégse az, mert nem tudunk annyira angolul, amennyire kellene, esetleg nem értünk annyira a használt programhoz, mint azt várják tőlünk. És akkor megtorpanunk. Mert valaki más meg keni-vágja azt, amit mi nem tudunk és bele se gondolunk abba, hogy a hiányzó ismeretek elsajátíthatóak. Ha nem is egy-két hét alatt, de rövid időn belül meg lehet szerezni a szükséges tudást. Eszünkbe se jut, hogy a hiányzó tudás ellenére jelentkezzünk, pedig fel lehet tárni őszintén az állásinterjún, hogy e pillanatban ugyan nem vagyunk az adott területen guruk, de pont ezt tanuljuk – s meg fogunk tudni felelni az elvárásoknak.

Sőt, már az állásinterjú előtt érdemes a céghez telefonálni, kérdezni, szót váltani, elmondani őszintén, hogy jelentkeznénk, de van ez a kis hiányosság, mi legyen? A legtöbb esetben azt mondják, azért csak jelentkezzünk, hiszen lehet, más fontosabb képességeink ellensúlyozzák ezt, sőt, azokra nagyobb szükség van. Ezenfelül a szimpátiának is jelentősége van, és talán pont mi leszünk az, aki a legjobban passzol az adott közegbe. Talán éppen azért, mert őszinték vagyunk, mert vesszük a fáradtságot, mert komolyan akarjuk az állást, és már az elején teszünk is érte.

Ráadásul az az egy-két telefonhívás már kapcsolatépítés. Így nem leszünk ismeretlenek, nem leszünk egy jelentkező a sok közül, már lehet úgy kezdeni, hogy talán emlékeznek, én vagyok az, aki érdeklődött korábban… és már van egy szál, amin el lehet indulni.

Azt is nagyon fontos tudni, hogy maga az álláskeresés is munka.

Mégpedig kőkemény, sok utánajárást, sok, gép előtt ülő órát igénylő munka, amibe azonban érdemes befektetni az időt. Van értelme megkeresni az adott területen a legjobb céget, ahol el tudjuk képzelni a munkát. Aztán jó önéletrajzot kell írni, azt az adott munkahelyekhez szabni, és vagy száz helyre beadni, illetve logisztikázni a visszajelzések között. Ne üsse egyik meghallgatás a másikat.

Felkészülni, a legapróbb részletig átrágni magunkat az adott cég honlapján, ahova interjúra indulunk. Ismerni kell a céljait, elvárásait, a területeket, a vezetők nevét, a telephelyeket. Azt is, milyen nehézségekkel küzdenek, el kell olvasni mindent, ami róluk szól, képbe kerülni, hogy megmutathassuk, valóban hozzájuk vezet az utunk, és ez nem egy lehetőség számunkra a sok közül, hanem a lehetőség: mi oda akarunk elköteleződni.

Lehet, százból kilencvenkilencszer nem kerülünk az önéletrajznál beljebb, és több tíz helyre el kell mennünk interjúzni, illetve csak kiadásunk lesz addig, amíg végre az az egy cég pozitív hírrel jelez vissza. De minden perc, minden levél, minden próbálkozás befektetés a jövőnkbe. Az biztosan nem vezet eredményre, ha csak ülünk otthon búslakodva és a megoldást reméljük anélkül, hogy komolyabban tennénk érte. Ezzel magunk alatt vágjuk a fát, szalad az értékes idő, esetleg éppen állásunk sincs, így fogy a félretett pénz, vagy már el is fogyott, és akkor elvállalunk egy olyan munkát megint, amivel mindenféle problémánk van, majd szomorkodunk, hogy nekünk csak ez jutott.

Szomorkodunk, hogy másnak miért sikerült jobban boldogulnia, előrébb jutnia, jobb helyre kerülnie, több pénzt keresnie, az álmait megvalósítania. De neki sem csak az ölébe pottyant a mennyország. Nem látjuk az erőfeszítéseit, az elbizonytalanodását, amikor a századik levélre jött csak válasz, nem tudjuk, hogy ötször írta át az önéletrajzát, sőt utoljára már fizetett is a fejlesztéséért, mert elakadt mindenhol, mert visszapattant innen is, onnan is. De nem adta fel, ment előre, kereste a megoldásokat. Lehet, egy kevéske is elég, hogy óriási eredményeket érjünk el, próbáljunk mindent megtenni, mintsem életünk végéig keseregni. Az erőfeszítések előbb-utóbb mindig eredmény hoznak. Ne maradjunk le a vágyott helyről, mert nem hittük el, hogy nekünk is sikerülhet.

Ajánljuk még:

Miért fekszenek a kutyák a lábunkra?

Minden készen áll az esti filmnézéshez, amikor hirtelen megjelenik a kedvenced, és máris kisajátítja a lábad – ismerős a helyzet? Nekem túlságosan is... De miért szeretnek a kutyák éppen a lábunkra feküdni?!

 

Már követem az oldalt

X