Sosem felejtem el az estét, amikor feleségemmel csendben ülve az alig egy-, és éppen hároméves gyermekünk békés szuszogását hallgattuk. Ott és akkor határoztam el, hogy ezután a magunk útját fogjuk járni, és más szekerének taszigálása helyett inkább a magunkét tolom majd. Egy dologban egészen biztos voltam: sosem valami ellenében, hanem mindig valamiért akarok dolgozni!
Húsz éven át állami és az egyházi munkakörökben tevékenykedtem, vezetői szintű tapasztalatokat szereztem. Mikor változtatni akartam, nem kevés kiábrándultsággal tekintettem a jövőbe, bár dacos tettrekészségem sok akadályon átlendített. „Másnak megcsináltam, nem is gyönge nívón, hát magamnak miért ne tudnám legalább ugyanígy?” – jött vissza újból és újból a gondolat. Aztán mindez mindennapjaim valóságává vált: dolgoztam magamért, magunkért. De mindig valamiért, sosem valami ellenében – szólt a másik alapvetés.
Mert
nem mindegy, hogy egy dolgot negatív előjellel végzünk, vagy teremtő erőket magunk mellé állítva tesszük a lépéseket egymás után.
Részünkről a döntés, és mai életünk egy vállalás volt. Vállalása annak a hagyománynak, ami apai felmenőim szigetközi családi gazdaságát működtette, vállalása annak az örökségnek, amit onnan hoztam, és vidéken való vállalása annak az értelmiségi világlátásnak is, amely az anyai ág polgári mindennapjait jelentette.
Nagyboldogasszony ünnepét ültük, mikor elindultunk azon az úton, amely a fizikai helyváltoztatás helyett elsősorban életmódbeli változtatásokat jelentett, és jelent mind a mai napig. Bár ezer feladattal kerültünk azóta szembe, a legnehezebb lépésen azonnal túljutottunk: ki mertünk lépni az illúziók, elvárások és a saját kényelmünk által felépített fal kapuján.
Végignéztem az akkor még szinte romjaiban álló istállón, és azon gondolkoztam, hogy a társadalom gondolkodásmódján kívül vajon változott-e valami a világban az elmúlt sok évben? Ha ezen a helyen egykor hat marha és két ló volt a jászol elé kötve, odakint 4 hízó röfögött az ólban, miközben megszámlálhatatlan aprójószág kotort az udvaron, akkor ez ma vajon ugyanúgy működhetne?
Aztán nekiláttunk a feladatoknak. Évek alatt a hely egyre inkább hozzánk formálódott, a régi porta ismét élettel telt meg – ha nem is ugyanúgy, mint egykor. Az istálló előadótérként, az ólas góré közösségi helyszínként kapott új funkciót, az egykori intenzív művelésű szántóföldeken gyógynövénykertet és a térség ősi gyümölcsfajtáinak oltványaiból álló kaszálógyümölcsöst alakítottunk ki, miközben
az évszázados parasztházban újraraktuk a cserépkályhát és a takaréktűzhelyt, hogy a tisztaszoba zeneterápiás foglalkozásoknak adhasson helyszínt.
Aztán egyszer csak jönni kezdtek az emberek. Nézik és keresik nálunk azt, ami még akár 30 évvel ezelőtt is teljesen általános volt a vidéki Magyarországon. Mert talán sokak éreznek valamifajta hiányt: a falvak mára átalakultak, s a parasztsággal együtt az élet is eltűnt az ólakból és a hátsókertekből, a zöldségeskertek és gyümölcsösök helyén gondosan nyírt gyepet, az fáskamrák romjain trambulinokat találunk. Történelmi tragédiák okán megszakadt az a hagyományrend, amiben az idősebb generációk a mindennapi élet során, észrevétlenül adhatták át a megtartó tudást a fiataloknak. Most mégis egyre többen jönnek, s keresnek válaszokat saját boldogulásuk érdekében.
Persze bennem van a kétely: vajon vehetjük-e a bátorságot, hogy válaszoljunk az ő kérdéseikre, megkereséseikre? Hiszen nekünk is kétszer-háromszor kellett újrakezdeni mindent, mert a városi értelmiségi fejünkkel egy ideig semmire sem mentünk... Nem tudom, de azt hiszem, hogy a tutit bárki megmondja, jó kérdést azonban kevesek tudnak feltenni, s talán még kevesebb az, aki beszéd helyett egyszerűen csak teszi a dolgát.
Ezért döntöttünk úgy, hogy semmilyen kész terméket nem árulunk, gyümölcsfák oltványaival és gyógynövény kivonatokkal sem szolgálhatunk senkinek, aki hozzánk érkezik. Viszont ezek készítésére bármikor, bárkit örömmel megtanítunk! „Ha igazán segíteni szeretnél, ne halat adj, hanem taníts halászni!” – szól a régi mondás, amit követni szeretnénk.
S hogy mi a titok? Semmi. Tesszük a dolgunkat. Éppen négy éve, örömmel, alázattal, hálával.
