Itt van rögtön a marhák sóval etetése, szomjaztatása és túlitatása, amely ötletekkel brókerekként játszadoztak a furfangos kereskedők a vásárok előtt, hogy megnöveljék az állatok súlyát. Az Állatvédelem című folyóirat 1905. évi 11. számában így fogalmazott dr. Kukuljevic József: „Szokás – úgymond – a vásári marhát szerdán délután nagyon erősen sózott darával etetni, de meg nem itatni. Már most a szomjas állat, ha másnap reggel vízhez jut, olyan mohón iszik, hogy súlyszaporulat áll be, mely a mérlegelésnél erősen számba jön. Ez ellen az eljárás ellen mi is felemeljük tiltakozó szavunkat. Tiltakozunk ellene, mint kegyetlen állatkínzás ellen”. Annyira nehéz volt féken tartani a kereskedőket, hogy rendeletben kellett megtiltani belépésüket a vásártérre, nehogy az istállókban valami okosságot intézzenek a marháik körül… Sőt, az eladásra szánt marhákat meghatározott idősávokban kényszeritatták is, méghozzá teljes elzárások közepette: csak a vízcsapokat kezelő személyzet lehetett jelen. A marháknak szánt szénát ellenőrizték, nincs-e sóval keverve, a kereskedőket pedig szabályosan megmotozták az istállóba lépésük előtt, az elrejtett só és paprika után kutatva.
Döbbenetes, micsoda harcok dúltak a mészárosok, kereskedők, állatvédők és hivatalok között.
Az egyik azt követelte, hogy tiltsák meg a vágómarhák vásár napján történő megitatását, a másik nyolc órai koplaltatást és szomjaztatást alkalmazott, a harmadik a vásárra szállított szopós borjúkat itatta erőszakosan vagy éppen tömte, mint a kacsát. És hogy mit okozhat ez az állatnak? Csak egy aprócska számadat: volt egy „sózott”, agyonetetett és itatott tehén, aminek élősúlya 565 kg volt, ebből maga a pacal (a szarvasmarha kérődzéshez használt, előgyomrából készülő ételalapanyag) 257 kg. Csak az előgyomor 257 kg… Elképzelni is nehéz…
Ha már marha, egy másik érdekes szokás a múltból, egy 1916-os hír: szabályrendeletek születtek a tehéntőgyek megnagyobbítása ellen. Hagyján, hogy milyen eljárásról lehet szó, de az ellenszegülő tehén „lehatalmíthatóvá” minősíttetett, méghozzá többféleképpen is – a lefülelés, sarokba szorítás, gúzsbakötés bevált és engedélyezett módszer volt. De mielőtt szívtelen állatkínzóknak kiáltjuk ki elődeinket: voltak szép számmal olyanok is, akik minden erejükkel az állatok jóllétéért küzdöttek. Ők is szóhoz jutottak a korabeli lapokban, ahol jóval egyszerűbb és emberségesebb eljárásokat ajánlhattak. Ez esetben például azt tanácsolták, hogy egy zsákot hajtsanak össze a gazdák, hideg vízzel nedvesítsék át, és tegyék a tehén kereszttájára – így a legtöbb ellenszegülő fejős nyugodtan megáll.
A hányattatott sorsú marhák után egy kicsit vidámabb téma 1908-ból:
külföldi, különösen német példák alapján sokan kezdtek a lovak fejére szalmakalapot rakni.
Tették ezt abban a hitben, hogy az a ló fejét árnyékban és hűvösebben tartja, ezzel védi az „agyvértorlódásoktól, napszúrástól”. A korabeli vélekedés szerint a használatban levő lókalapokat szellőztető résekkel kell ellátni, „tetejükben magasabbra készíteni s a levegő alulról való behatolására lehetőséget adni”. Megnéznék egy nyári utcaképet a cuki, kalapos lovacskákkal…
No meg egy lókórházat is. Ezekben az években ugyanis körülbelül nyolc-kilencszáz rühes és takonykóros lovat ápoltak az ismertebb lókórházakban.
A lovak a háborúban betegedtek meg, mert sokféle vidékről való állat érintkezett egymással a fronton, ráadásul nem a legjobb körülmények között.
Több fertőző betegséggel küzdöttek: a takonykór gyógyíthatatlan, tehát a beteg lóra kivégzés várt, a rühesség pedig nagy szenvedést okozott az állatoknak és gyorsan terjedt az állományban.
Érdekes volt betekinteni a lókórházak mindennapjaiba: kisebb csoportokban kerültek elhelyezésre, huszonegy napot töltöttek a karanténban, miközben próbaoltásokat kaptak, ha erre jól reagált az állat, volt remény... A rühes lovak pedig először a nyíróba kerültek, a hámot megtisztították az atkáktól, majd a sebészeti osztályba vitték őket, ahol barakkokban körülbelül hatvan ló került egy helyre. Minden három-négy barakknak egy orvosa, és minden három-négy lónak egy ápolója volt, akik éjjelenként felváltva inspekcióztak. Megkezdték az úgynevezett kenő kúrát: a lovakat creolinos oldattal kenték, átlag kilencszer, három turnusban. A lovak pedig pihenhettek, s természetesen a legjobb minőségű és legtöbb mennyiségű táplálékot kapták...
A gyógyult lovak aztán füdőbe kerültek, a medencéjük 10-12 ló befogadására volt alkalmas, ezután a szárítóba kerültek, amely kályhával volt fűtve. Ezután pedig az üdülő következett, ahol alapos táplálás után újból megnőtt a szőrük, visszanyerték erejüket. Mintha egy wellness kezelésről olvasnánk…
De azért nem volt minden kerítés kolbászból… „A belgák vak madarai” című cikktől például kirázott a hideg: arról adtak hírt, hogy Belgium kormányzója, Bissing tábornagy egy divatos állatkínzást szüntetett meg rendeleti úton.
Ugyanis a belgiumi falusi házakban kiszúrt szemű éneklőmadarakat tartottak kalitkákban.
A főkormányzó azzal a kijelentéssel, hogy „az éneklő madarak megvakítása borzalmas dolog, amelyet nem lehet eltűrni”, megszüntette ezt a divatot. Egyszerűen nem értem: mi okból, mi céllal lehetett ilyen kínzás „divatban”? És sajnos ez nem egyedülálló eset: francia szaklapok panasz tárgyává tették, hogy dacára a fennálló törvényes intézkedéseknek, az apró madarak pusztítása még mindig nagy probléma. Az élelmiszer- és csemegeüzletekben „ezrekre menő apró madár látható”. Egyetlen ilyen üzletben egy nap alatt 3150 madarat számláltak össze. Apró dobozokban, tucatjával árulták a madárhullákat. Egy doboz, amiben 12 vegyes fajú madár volt, 15 sous-ért (mintegy 70 fillérért) került eladásra… Felfoghatatlan!
És amikor azt hinnénk, hogy ennél nincs lejjebb, egy mai prototípusokra igencsak hasonlító mikrosütő rajzát fedezzük fel egy 1905-ös lapszámban. Aztán elolvassuk az első sorokat – bár ne tettük volna. Ugyanis az egy
„Kolster-rendszerű” irtó készülék volt, állatok kivégzésére…
„A készülék segélyével világító gáz alkalmazása utján gyorsan és fájdalom nélkül irthatók ki kisebb kutyák és macskák. A világító gáz itt teljesen, hermetice zárt szekrénybe lesz bevezetve, a honnan ez a gáz az atmosphaerás levegőt kiűzi. Ilyen körülmények között bóditó hatása jobban érvényesül, és a szakvélemények szerint a szekrénybe helyezett állat már öntudatát vesztette, amikor a fuldoklás bekövetkezik”. Nem is tudom… engem valahogy nem győzött meg. A lap szerint a készülék egyik nagy előnye az, hogy amikor az éjjeli órákban a telep állatorvosa nincs jelen, az állatápoló is kezelheti. Örömmel adták hírül, hogy bemutatták a Dresdenben megrendezett VII. nemzetközi kutya-kiállításon is, ahol arany éremmel tüntették ki. Azért mai fejjel ez kissé groteszk, nem?
Végül egy vidító példa a végére: kedves állattartók, gazdik és cicarajongók! Tessék vigyázni, a becézgetés veszélyes is lehet! „Az állatvédelem érdekei ellen vétenek azok, kik kedvenc állatjaik, ölebeik és macskáik túlságos becézgetésével és erre való szertelen költekezésükkel provokálják azoknak kedvezőtlen birálatait és az állatvédelem ellen irányuló támadásait, akik amúgy is vagy semmibe sem veszik, vagy éppen helytelenítik az állatvédők mozgalmát” – olvashatjuk 1906-ból.
Ugyanis a kutyák felcicomázása drága kiegészítőkkel nem mai jelenség.
A cikk beszámolt egy gazdag bostoni nőről, aki azzal haragította magára a népet, hogy részletesen elemezte kedvenc buldogjára költött dollárjait egy újságban: „egy nyakkötő Yett gyöngyökből 11 dollár, (1 dollár 5 kor.) egy a ballábra való karika 2 dollár, egy másik nyakkötő és karika 1 dollár, egy türkiszekkel ékített nyakkötő 20 dollár; egy fél tucat gaze-öltöny 14 dollár; egy fél tucat fekete selyem nyakkendő 6 dollár; két pár lábvédő chevreaux bőrből, mérték szerint 5 dollár; egy pár téli czipő 2 dollár, egy selyem paszomántos skót köpeny 5 dollár; négy útravaló porköpeny 10 dollár; egy esőköpeny 3 dollár; két látogatóba való csipkével szegélyezett kabátka 9 dollár; egy automobil-öltöny: Yaket, capuchon ős pápaszem 10 dollár; egy pipere-doboz 12 dollár; a felszerelési leltár összes értéke 129 dollár azaz 645 korona”. Azért valljuk be, van abban a népharagban némi igazság, mégiscsak 1906-ot írunk…
Talán ez a pár példa elég arra, hogy meghozza a kedvet az időutazáshoz. Érdekes, megnevettető vagy épp elképesztő pillanatokhoz vezethet, és csak halkan súgom meg: pár korabeli lapban egészen szuper rejtvények is vannak, a viccekről nem is beszélve. Be kell ismernem, A Vasárnap képes hetilapjának rejtvényei kifogtak rajtam…
Nyitókép: Elektronikus Periodika Archivum
Ajánljuk még:
„Nekem más szívem van” – interjú Magyar Zoltánnal
Hogyan válasszunk túraidőpontot és terepet télen?
Top 7 legjobb ajándék utazásmániásoknak
