„Siratom a havat. Meg a szabadságot”

Jó, persze, örülhetünk, hogy ilyen enyhe a tél. A fűtésszámla, ugye, meg a hólapát, a fahordások, didergések. Hiányzik a fenének – legyint a szomszéd. De nekem hiányzik. Nagyon.

Pedig ha lenne, már akkor sem az lenne, mint rég – nemcsak nekem, a gyerekeknek se. Még emlékszem rá, milyen volt régen a mátrai tél. Mintha a hó tartotta volna egybe a napokat: a suliból csak haza kellett nyargalni, gyorsan magunkra ráncigálni a vízhatlan overált, amiből persze majd csavarni lehet a hólét, a gumiborítású, de belül szőrmés csizmát, amelynek a pereme szintén bundás volt – tudtuk, az fog jeges csomókba állni nemsoká. A kesztyűt, sálat, sapkát se felejtettük el, de azt nem is tudom, ettünk-e egyáltalán?! Mintha csak az lett volna, hogy táska le, öltözet fel, irány a szánkóért, és ki a hegyekbe.

Húgommal meg a haverokkal, akik ugyanúgy pillanatok alatt átvedlettek „szánkózósba”, és már a sarkon vártak csapatban. Hogyan egyeztettünk, hogyan kommunikáltunk telefon nélkül? Mindig mindenki ott volt mégis, ahol és amikor lennie kellett. Nekünk a hegyen kellett lenni, a „Sikítón” vagy „Nyúzón”, ki hogy hívta. Mert bizony nyúzott a meredek hegyoldal, sikítottunk, ahogy a torkunkon kifért. És ki tudja, hányszor másztuk meg aztán, lihegve, kipirultan, agyonázottan és boldogan a hegyet, hogy újra sikíthassunk és borzonghassunk lefelé.

Egészen estig, pillanatnyi szünetet sem tartva. Vajon hány óráig? Karóra nem volt nálunk soha, csak valahogy tudtuk, mikor kell ahhoz elindulni, hogy otthon ne hallgassuk anyánk dörgedelmeit. Persze hallgattuk mindig a sopánkodást, „jaj-már-megint-tiszta-víz-vagy”, „te-jó-ég-tiszta-vörös-a-lábad”, „hát-csak-széthordják-megint-a-vizet”, „én-megőrülök-ezektől-a-kölyköktől”, „nem-igaz-hogy-ilyenkor-kell-hazajönni”.

De már engedte a kád vizet, égette a szétfagyott lábunkat, de csak az elején, és olyan jó volt aztán a fürdőköpenybe burkolózva, még mindig kipirulva a konyhaasztal mellé ülni a vacsorához.

Hát most se hó, se együtt csatangoló gyerekek, élik a virtuális életüket, ami talán nem rosszabb, mint a mi valóságosunk volt – legalábbis

ezt illik mondani, hiszen az övék „csak más”, de belül, titokban, igenis tudom, hogy rosszabb.

És most is a Mátrában élek, de nem hogy hó, már senki nincs az utcákon, és a szülőfalum is olyan idegen volt, amikor odalátogattam, mert ott is üresen tátong minden, mintha kihaltak volna az emberek, nem kiabál oda senki, hogy „hát honnan gyüssz, csillagom?”, választ sem várva, csak úgy, köszönés helyett.

Üres minden. Az emberek dolgoznak vagy tévéznek? Nem tudom, hová lett a hó, hová lett az a gyerekkor, amit a mai gyerekek is élhetnének. A mai felnőttek is beleszippanthatnának a friss, harapós levegőbe, és nagyokat nevethetnének együtt, de nem, nincs már ilyen, betemette valami. Nem a hó, fehéren és gyönyörűen, nem, hó az továbbra sincs.

Kép forrása: Fortepan / Baráth Endre