Otthagyok mindent, és kimegyek a tanyára, avagy az időskori szecesszióról

A mai, aktívan dolgozó, ötvenes korosztályból többen azt mondják: ha vége a munkás hétköznapoknak kiköltöznek a „tanyára”, és egész nap csak pihennek, horgásznak, kötögetnek, sétálnak az erdőben vagy éppen az állataikat gondozzák. Amennyiben ez a „tanya” kellőképpen jól felszerelt (például fűtéssel és árammal stabilan jól ellátott), ez a gondolat elsőre nem is tűnik értelmetlennek, de alapvetően több nyugtalanító kérdésre is választ kell találnunk, mielőtt a döntést meghozzuk.

A VONZÓ VIDÉK 

Természetes, hogy a városban élő számára a vidék kívánatos – legalábbis a vidék bizonyos tulajdonsága, ráadásul ezeket a tulajdonságokat időskorban akár fel is nagyíthatjuk. Sokan vágynak életük második felében a nyugalomra, csendre, jó levegőre, elköltöznének a nyüzsgő, hangos, számukra akár már túl gyors nagyvárosokból. Az utóbbi években, részben a Covid okán sokan költöztek el a fővárosból, rengetegen az agglomerációba, kevesebben vidékre. 2021-ig a tanyán élők száma folyamatosan csökkent, ám az utóbbi évben azt láthattuk, ez a csökkenés megállt. Sok támogatással számolhat, aki tanyasi életre adja fejét, ám az biztos: ez az életforma nem való mindenkinek.

Érthető módon a bezártságban mind többen vágytak a kertre, és az önellátásra való igény is megfogalmazódott az emberekben. Kézenfekvő megoldás, hogy a kertes házban, esetleg falun, ahol állatokat is tarthatunk egy terebélyes portán, nagyobb biztonságérzetünk lehet. És bár ezekben az érvekben mind sok-sok igazság rejlik, a valóságban nem csupa öröm és boldogság a vidéki lét...

HÁTRÁNYOK, AMIKKEL SZÁMOLNI ÉRDEMES

Természetes, hogyha fiatalon, középkorúan elegendő önismerettel (és tapasztalattal!) rendelkezve vidékre, tanyára vágyunk, akkor gyönyörű életünk lehet ott. De ehhez rengeteg befektetett munka, lemondás és elhivatottság kell. A kihívásokkal sem leszünk egyedül, ha családdal érkezünk: a társunk partner lehet, s ha együtt cipeljük a terheket, már nem is olyan nehezek azok. Láthatjuk, milyen jövőt adunk gyermekeinknek, milyen értékekre tanítjuk őket, s berendezkedhetünk egy teljes életre. 

Ezzel szemben ha nyugdíjasként, 65 év felett költözünk, ha ketten is vagyunk, a feladatok egy tanyán könnyen a fejünkre nőhetnek. A városi élet után szembesülhetünk azzal, hogy az összes munka ránk hárul. Nincs, aki fát vágjon helyettünk, nincs, aki kigazolja és trágyázza a kertet, nincs, aki füvet nyír, aki eltakarítja a járdáról a havat és a jeget, de olyan sincs, aki helyettünk ültet és locsolja a növényeket. Nekünk kell az állatainkat megetetni, s az állat minden nap kér enni, napjában többször is. Vajon képesek vagyunk arra, hogy ennyire a „tanyának” szenteljük az életünket, és ha igen, akkor ez a valódi nyugalom számunkra? Nem vagyok biztos benne, hogy valóban erre vágyik az, aki ki akar szabadulni a város gőzéből és zajából… Mert bár az alapos gondolkodás után lemondunk a színházról, moziról, könyvtárról, arra nem feltétlenül van rálátásunk, milyen mennyiségű plusz munkát veszünk a nyakunkba.

Aztán a városi életet megszokott ember számára teljesen alapvető, hogy az orvosi ellátás mindig a közelben van: nem egyszer csak pár saroknyira ott az ügyelet, kicsit messzebb a kórház, s a mentő is kijön pár perc alatt, ha telefonon hívjuk. Vajon a „szecessziós” ember végiggondolta azt, hogy egy-egy rosszullét esetén a mentő mennyi idő alatt ér ki hozzá, s vajon egy-egy rutin orvosi vizsgálatra (mondjuk egy vérvételre) hajnalok hajnalán kell elindulni a messzebb fekvő városba? Vajon mindenki tudja, hogy kellő gyógyszer hiánya esetén több kilométerre van a legközelebbi gyógyszertár, s ha hosszabb orvosi ellátásra szorulunk, a „tanya” egyedül, gondozatlanul marad?

Nagyon sokan nem számolnak azzal az egyszerű folyamattal sem, amely mindannyiunkat érint, s amit ageingnek (idősödésnek) hívunk. Lehetséges, hogy most, a hatvanas éveinkben mindent könnyen megoldunk magunk körül, egészségesen és gyorsan gondolkodunk, de mi lesz, ha egyre nehezebb lesz a lehajolás vagy egyszer csak ágyhoz kötöttek leszünk? Ki jön ki nekünk a tanyára segíteni? Ki gondoz, ápol egy olyan embert, aki sok kilométerre lakik a többi embertől? Vajon tényleg elvárjuk gyermekeinktől, hogy a maguk életét hátrahagyva jöjjenek nekünk segíteni a távolba, vagy éppen készen állunk arra, hogy ilyen körülmények között fizessünk egy szakképzett ápolónak, vagy magunk vonuljunk idősek otthonába? 

Ha megtehetjük, hogy néhány évre, évtizedre, míg jó formában vagyunk nyugdíjazásunkat követően a tanyasi élet terheit vállaljuk, aztán egyszerűen visszatérjünk a városi közegbe közegbe, remek. De felszámolni lakásokat, életeket, s felégetni a tanyára vezető utat magunk mögött nem biztos, hogy jó döntés. Persze, mindenre van esély, könnyen lehet, hogy a tanyán jól boldogulunk sokáig. Kérdés, milyen áron, s ha meg is fizetjük azt az árat, boldogabbak leszünk-e, mintha maradtunk volna saját környezetünkben. A válasz az egyénen múlik. Viszont aki a kivonulást mérlegeli, mindenképpen „tesztelje” magát a költözés előtt. Ismerkedjen meg testközelből a közeggel, amibe költözni szeretne, töltsön néhány napot – akár vidéki szálláshelyeken, a gazdával egyeztetve céljáról –, s ne kapkodjon. A tanyák, ha trend is most oda költözni, még nem fogytak el.