Nem, nem, soha, avagy így értettem meg óvodásként, mi a Trianoni békediktátum

Dédnagyapám íróasztala nekem csodaszámba ment. Hatalmas, tölgyfából faragott asztal volt, óriási fiókokkal. Mögötte délceg karosszék. Szerettem nézegetni az asztalt, a gyönyörű faragásokat. Az asztalhoz nyúlni tilos, tudtam ezt pendelyes korom óta, de nézegetni azért lehetett. (Ugyan nem mondta senki, hogy hogy nem szabad megfogni, de éreztünk, hogy az tiszteletteljes felségterület.)

Papírokat tartogatott rajta egy barna bőrmappában, néha kinyitotta, beletett valamit, és becsukta. Volt az asztalon egy tintatartó, néhány toll, és egy márványból készült, míves fémfogantyús valami. Öcsém titokban hintásat játszott vele, amikor senki sem látta, de én nem mertem hozzányúlni. Amikor elkészült dédnagyapám egy levéllel, akkor használta. Azt gondoltam, valami különleges dolog lehet, mert mindig rátette, meghintáztatta.

Állt egy szép bronzoroszlán is asztalon, márvány talapzaton, azt meg lehetett simogatni. Fényes is volt a háta a sok simogatástól! A kunkorodó oroszlánfarok mellett volt egy tárgy. Egy alig tenyérnyi márványlap, rajta valami furcsa forma fémből: cakkos valami, benne néhány görbe vonalat véstek. Amikor még csak akkora voltam, hogy éppen felkapaszkodva felértem az asztalt, hogy jobban lássak, rögtön ezt vettem észre. Ugyan, mi lehet? A délutáni szieszta idején belopóztam csöndben, és néztem ezt a valamit, hátha felfedi titkát. Mert biztosan titok volt – nem is mertem megkérdezni, ugyan mi ez. 1970 körül jártunk akkor.

Amikor hatéves lettem, észrevettem: fémből felirat is van rajta. Ügyesen kibetűztem az értelmetlenséget: „Nem! Nem! Soha!” Néztem a furcsa, lapos alakzatot – azzal sem tudtam mit kezdeni, nem hasonlított semmire.

Ettől fogva még izgalmasabb volt. Megkérdeztem dédnagyapámat, mi ez, mire való, mit jelent. Megsimogatta a fejemet, de nem válaszolt. Pedig elmondott nekem mindent: vegyészmérnök volt, elmesélte, hogyan készül a szappan a gyárban, és hogyan lehet otthon készíteni, elmondta, mitől megy a villamos, kik a zsidók, miből van a puskapor, hol született ő és a család többi tagjai – de erre a kérdésre nem kaptam választ. Pedig kíváncsi voltam rá nagyon.

Szerettem nézegetni a térképeket, és mivel tudtam olvasni, gondoltam egy esős nyári napon, hogy megkeresem a térképen nagymamám szülővárosát: Ipolyság. Nem találtam Magyarország atlaszában. Kerestem nagyapámét: Pöstyén, az sem volt meg. Se Beregszász, ahol dédnagyapám született, se Nagyszeben, ahol a dédnagyanyám. Csak nem lehet rossz ez a térkép, gyerünk elő a nagyszüleim meséiből ismert településekkel: Zólyom, Máramarossziget, Szabadka, – egyik sem volt rajta!

Biztosan ezeket csak a nagyok találják meg, még nem tudok rendesen olvasni, gondoltam. Éppen betoppant dédnagyapám, és kérdezte, mivel foglalatoskodom. Elmondtam neki a töprengésemet.

Először csak nézett rám, aztán, mintha könnyeket véltem volna felfedezni a szemében. Gyere, mondta, és kihúzta az íróasztal fiókját. Elővett belőle egy térképet. Szépen kihajtogatta az ebédlőasztalon.

Nézd! És elkezdett mesélni. Ujjamat végigvezette a pirossal színezett vastag vonalon. Mesélt vasútvonalakról, gyárakról, hatalmas hegyekről és erdőkről. Arról, hogy Dr. Bihary Károly, az üknagyapám Beregszászról származott, később a Budapesti Állami Siketnéma Intézet tanára, majd egy hasonló váci intézmény igazgatója lett. Dédnagyanyámat, aki Nagyszebenben született, Budapesten ismerte meg. A Halmos család egyik ága Zólyom környékéről, másik Szabadkáról került Rákospalotára. Nagy szerepe volt ebben a vasútnak is, hiszen az egyik dédnagyapám mint kalauz, a Belgrádból Bécsbe tartó vonaton teljesített rendszeresen szolgálatot, és olykor Bécsben, a  Práterben töltötte szabadidejét. Itt ismerte meg azt a gyönyörű lányt, aki később a felesége – az én dédnagyanyám – lett. A Szoók anyai ágon és a Palikék Nagyszebenből lettek budapestiek.

Ittam szavait a kiterjedtebb családról: a pöstényi Konkoly-Thegékről, az ipolysági Berkó-ágról, és a Norvégiában gyökerező Gregersenek Építővállalatáról. Ennek hanyatlása éppen Trianonnal kezdődött, hiszen munkáikat az egész Nagy-Magyarország területén végezték, és az alapanyaghoz, a jó minőségű faáruhoz a Kárpátokban lehetett hozzájutni. „A láda, amin ülni szoktál, Oszkár nagybátyádé volt, aki 21 évesen esett el Isonzónál, nekem ott szerencsém volt.

Így vagyunk mi mind magyarok” - mondta, összehajtogatta a térképet és visszatette a nagy fiókba.

„Ez a mi titkunk, mondta, nem beszélünk róla senkinek, soha” – tette hozzá.

Nem, nem, soha, mondtam, és a szemem odatévedt az asztal szélén mosolygó márványdarabra. Pontosan láttam már, mit ábrázol a fém alakzat. Azt a vonalat, amin végighúzta ujjaimat dédnagyapám. Amiben a girbegurba vonal a nekem jól ismert Magyarország.

Nyitókép: Wikipédia Commons/Thommy9