Nápolyiak vagytok? Kérdezte a benzinkutas, amikor feltörtük a saját autónkat – olvasói történet a balul sikerült olasz melóról

1992-ben járunk. Én 24, a férjem 23 éves volt, amikor egy olaszországi nyaraláson összeismerkedtünk egy magyar férfivel. Ő évek óta kint élt, és nagyon biztatott minket, hogy menjünk mi is Riminibe dolgozni, azt ígérte, segít munkát találni. Kis gondolkozás után beiratkoztunk egy gyorstalpaló nyelvtanfolyamra, mindent kiterveltünk (dehogy terveztünk meg bármit is!), és kiadtuk pesti lakásunkat fél évre. Utólag nézve már az egy intő jel volt, hogy míg a holminkat pakoltuk át a szüleinkhez, valaki beosont a lakásba, és mindent elvitt, amit még ott talált…

Mi azért csak elindultunk, tele izgalommal, nagy álmokkal.

A magyar ismerős eltűnt, mire mi kiértünk, de üzente, hogy hamarosan jelentkezik. Gondoltuk, az első nap nem kezdünk el idegeskedni, fürdőruhára vetkőztünk, és irány napozni. Olyan nagyon tudatosak voltunk, hogy törülközővel takartuk a fejünket, nehogy napszúrás legyen a vége... És boldogan barkóbáztunk. A férjem arra is emlékszik, hogy a világgazdasági válságra gondolt. Aztán motorzúgás, és

mire észbe kaptunk, a táskánk már nem volt mellettünk. A táska, amiben az összes pénzünk, az irataink és a slusszkulcs volt.

A ruháink az autóban, mi pedig mezítláb, fürdőruhában, reménytelenül. Elkezdtük átfésülni a környéket, belenézni a kukákba, bokrok alá, mindenhova. Semmi eredmény, de minél beljebb mentünk a városba, annál kínosabb volt a szettünk. 1-2 óra múlva arra jutottunk, hogy az autóba muszáj bejutnunk. Egy benzinkút parkolójában álltunk. A férjem egy csavarhúzóval felfeszítette az ajtót, mire a kutas elismerő mosollyal megkérdezte, hogy nápolyiak vagyunk-e. „Siamo ungheresi” – feleltük készségesen. A pasas megértően bólogatott és nem kérdezősködött tovább. Innentől csak úgy tudtuk folytatni a keresést, hogy egyikőnk mindig a feltört autó mellett maradt. Akkor még nem tudtuk, hogy a következő 27 éjszakán szállodánk is lesz a Lada.

Néhány órával később Zsolt úgy tért vissza az egyik körútjáról, hogy „te, a gimis orosztanárom is itt nyaral, egy aluljáróban láttam a földön a névjegykártyáját!” „Dehogy van itt, a te pénztárcádban volt az a névjegykártya!” – néztem rá elkerekedett szemmel. És valóban: jó egy kilométerre a rablástól egy kukában hevert a táska. Pénz nulla, de megvolt a slusszkulcs, sőt az én irataim is. Egy líránk sem volt, de megkönnyebbültünk: holnap Józsi, a barátunk összeköt a munkáltatóval, és minden rendben lesz. Mondanom sem kell, hogy soha nem hallottunk magyar barátunkról többet. Másnap reggel elmentünk az átadás előtt álló szállodához, és jeleztük, hogy dolgozni szeretnénk. „Holnaptól van munka.” Hát az nem jó – gondoltuk, mert éhesek voltunk, és nem volt pénzünk.

A lopást bejelentettük a rendőrségen, máig tudom olaszul, hogy qualcuno ha rubato la mia borsa, és elég sajátos módon kezdtünk el szó szerint pénzt keresni: telefonfülkékben kutattunk. Néhány óra alatt összejött egy szeletelt kenyér ára. Májkrém, pástétom – otthonról –, kenyér. Hetekig.

Innentől kezdődött a mi igazi kálváriánk. Minden áldott nap, minden szállodában holnap volt csak munka, és a telefonfülkékben sem volt a későbbiekben akkora szerencsénk, mint első nap.

Mivel a kilós kenyér fogyott, vissza kellett fogni magunkat. Egy nap egy szelet. Fél 6-kor. Kialakult az a szokásunk, hogy 5-kor egyikünk megkérdezte: „hány óra van?”„Öt”– felelt rá a másikunk. „Remek, akkor ma még nem ettünk”. Máskor pedig hatkor „Hat óra? Jaj, akkor ma már ettünk…”

Néhány helyen nekem akartak munkát adni, a férjemnek kategorikusan nem. Mi inkább kerestünk tovább, nem voltak túl bizalomgerjesztő munkaadók, és nem is takarításról lett volna szó. Mondhatom, remek éjszakáink voltak. Eleinte még vándoroltunk a Ladánkkal, de miután az utolsó csepp benzinünk is eldurrant, egy parkoló lett az otthonunk.

Már egyre valószínűbb volt, hogy semmilyen munkát soha nem fogunk találni, főleg, hogy csaknem egy hónap az autóban azért megviseli az embert, tükörbe nem nagyon néztünk, de azt hiszem, egyre kevésbé egyeztünk a megbízható, készséges munkavállaló képével.

Aztán megtörtént a csoda: mehettünk takarítani.

Este pénz, tehát étel, esetleg szállás is. Csak ez lebegett a szemünk előtt, ahogy a festékfoltokat sikáltuk.

Sose fogom elfelejteni a pillanatot, amikor beléptünk egy boltba. Mindent vettünk, de tényleg mindent. A motelban pedig az összes ruhánkat kimostuk, kézzel persze. A csilláron, nyitott ablakok szélén, székeken, ágyon lógtak a zoknik és bugyik.

Elhatároztuk, hogy  mégsem gazdagodunk meg Itáliában. Az lett a kitűzött cél, hogy annyi pénzt keressünk, amennyivel haza tudunk jutni. 3 nap munka bebizonyította, hogy azért valamiben igaza volt a magyar cimborának: telitankoltuk az autót, vettünk rengeteg ételt és két mountainbike-ot. (8 évvel később elvittük az egyiket szervizbe. Másnap valaki betört a bicikliszerelőhöz, az összes biciklit elvitte… mi ez, ha nem a végzet?)

A határon nem akartak átengedni, mert nem tetszett nekik Zsolt konzuli papírja, amit az iratai híján kapott.

Kevés olyan embert ismerek, aki nála békésebb, de akkor, 23 éves sihederként olyan határozottan üvöltött a határőrökkel, hogy gond nélkül átjutottunk végül.

Azt lehetne hinni, hogy vége a sztorinak, de nincs. Egyhuzamba jöttünk Pestig. A férjem szülei Zuglóban laktak. Mivel a lakásunkat kiadtuk, feléjük vettük az irányt. A Bosnyák téren, 500 méterre a szülői háztól durrdefekt. Hajnali 2 volt ekkor. Ott hagytuk az autót, odavánszorogtunk anyósomékhoz. Kulcs nincs. Csengőre senki nem reagál. Megvilágosodtunk: szombat van, a hétvégiházban vannak, Őrbottyánban. Ezen a ponton életem párja bejelentette, hogy gyomorrontása és hasmenése lett. Közízlés ide, közteresek oda, nem volt mit tenni... Következő megoldandó feladat: eljutni Őrbottyánba. Elsétáltunk az M3-ig (!) és nekiálltunk stoppolni. 5-kor felvett egy pasas. Megörültünk, hogy egészen Őrbottyánig el tud vinni. Korai volt. Emberünk élete nem volt könnyű. És el is mesélte az elejétől a végéig. 2 órát töltöttünk a társaságában a 25 perces úton…

Az anyósom kishíjan elájult, amikor meglátott minket 8-10 kiló minusszal, ahogy beestünk a házba reggel 8-kor.

Sokat emlegetjük ezt a hónapot azóta is. Internet, mobiltelefon, ismerősök, kapcsolatok nélkül. Tény, hogy mi nem voltunk felkészültek se a nyelvtudás, se a munkakeresés tekintetében, sőt, valószínűleg az se volt okos ötlet, hogy az összes pénzt levittük a strandra. De tudjátok, mit mondok?

Nem bánom egy percét sem ennek az útnak. Felelősségvállalást, problémamegoldást, kooperációs képességeket egy életre elegendőt tanultunk mindketten. Ma gyorsan átutalnék az egyik számlámról a másikra, legrosszabb esetben is írnék az összes „olaszországi magyarok”-csoportba, és kétségkívül 5 perc alatt kisegítene valaki. Ha a gyerekeim külföldi szerencsepróbálásaira gondolok, persze örülök, hogy ilyeténképpen fejlődött a kommunikáció. El sem tudnám képzelni, hogy ne küldjék az üzeneteket, meg a szelfiket. Vagy hogy ne olyan helyre menjenek, ahol előre le van fixálva a munka, a szállás.

De azért a szívem mélyén úgy érzem, hogy az ő generációjuk kimarad egy csomó olyan élményből, amiket mi még 30 év után sem ununk elmesélni. És talán jobb is, hogy egy fotó sem készült akkor Riminiben rólunk.