Meghúzni a nadrágszíjat – szegénység gyerekszemmel

Hatodikos voltam, és délutánonként igyekeztünk ellógni a napköziből. Az öreg Bandi bácsi, a napközifelügyelő ugyanis nehezen viselte a gyerekeket, mindig bedugta a fülét vattával, így könnyű volt tőle meglépni. De egy nap Mici néni helyettesítette, a vörös hajú földrajztanár. Szerintem ő volt a legszebb nő az iskolában. Magassarkút hordott, gyönyörűen öltözködött, színes, feltűnő blúzokat viselt, vörös haja kifogástalan kontyba volt tűzve. Az óráit is imádtam, ezért maradtunk a napköziben is. Felült az asztalra, lábait keresztbe tette – ez nagyon elegánsnak tűnt.

„Na, most még jobban meg kell húznunk a nadrágszíjat” – mondta. Csillogó szemekkel álltuk körül, én elképzeltem őt is, hogy a derekán szorosabbra húzza a piros övet – ami már így is valószínűtlenül karcsúnak mutatta. Ha összébb húzná, talán levegőt sem kapna, de enni nem tudna semmiképp.

Nehéz idők járnak, biztosan figyelitek ti is, folytatta, majd elővette a hatalmas világtérképet, kigörgette a táblán. Amerika, Szovjetunió, Arab félsziget, Golán-fennsík, Gázai övezet – ismerősek voltak egytől egyig, hiszen a hírekben naponta hallottunk ezekről a helyekről. Nem volt számunkra sok jelentésük. De így, hogy már láttuk, hol is vannak, ittuk Mici néni szavait.

1976 azzal kezdődött, hogy mindennek államilag jelentősen felemelték az árát Magyarországon.

Fokozódtak a harcok Libanon fővárosában, heves palesztin tüntetések alakultak ki az arab földek kisajátítása és az izraeli megszállás ellen a Jordán folyó nyugati partvidékén, a Gázai övezetben. „Állítsátok meg a fegyverkezést!” jelszóval a Német Szövetségi Köztársaság legnagyobb tüntetésre került sor Bonnban, leszerelési világkonferencia kezdődött Helsinkiben. Terroristák kerítették hatalmukba az Air France Tel Avivból Párizsba tartó járatát, lezuhant egy repülőgép Pozsony közelében, terroristák támadták meg az EL-Al izraeli légitársaság utasait az isztambuli nemzetközi repülőtéren, Horvátország légterében összeütközött egy jugoszláv chartergép a British Airways repülőgépével, egy lengyel férfi Bécsbe térítette a LOT lengyel légitársaság Koppenhágából Varsóba tartó járatát. Szóval, volt mit nézegetni a világtérképen.

Kicsit homályos volt, hogyan hat mindez a mindennapi életünkre. Nehezebb idők jönnek? Töprengtem hazafelé. Mert én nem tudtam azt sem, hogy mi amúgy csórók vagyunk. Mindenki egyforma iskolaköpenyt hordott, volt táska, tankönyv, füzet.

Ugyanolyan zsíros kenyér jutott uzsonnára, egyforma sárga bögréből ittuk a cukros teát.

Igaz, az ebédnél a konyhás nénik trükköztek a húsokkal, de a nagyobb fiúk kapták a nagyobbat, a kicsik a kisebbet. Te nem etted meg múltkor a húst, te nem kapsz, mondták olykor, mert figyeltek, és akkor csak szaft került a kelkáposztára – de volt, aki amúgy is csak azt kért.

Mi 38 négyzetméteren laktunk négyen, és csak egy ablak volt a lakáson, de nem éreztem, hogy ez annyira nagy baj lett volna. Persze, Líviáéknak három szobájuk volt, és egy egészen Líviáé volt, teli játékokkal. Sokkal több babája üldögélt a székeken, az ágyon, mint nekem. De ez nem volt rossz érzés, én szívesebben játszottam építőkockával, meg fémépítővel, ápolgattam azon az egyetlen ablakpárkányon a mások által kidobott növénykéket, sikerrel.

Jó mókának tartottam, hogy olykor csomag érkezett a németországi rokonoktól. Ruhák voltak benne, néha olyasmi is, amit még soha nem láttam. A csomagokból öltözködtünk, és Irénke néni, nagyanyám barátnője varrt belőlük új ruhát. Szétbontotta, kivasalta, újra szabta a külföldi divatlapok alapján – mert azok is érkeztek a csomagban.

Nem tudtam, hogy a rántott leves meg a lekváros tészta nem nagyon menő étel, hiszen sokszor került az asztalra.

Szerettem a nagyanyám kertjéből a medvehagymát, a sóskát, egész évben az almalevest, az almafőzeléket, a sült almát meg a kompótokat.

A forró pampuska a hétfői zsírban sült volt és jutott belőle a kéregető cigányasszonyoknak is. Ha csirke került haza, két napra elég volt. Lett leves, a sültből öcsém kapta az alsócombot, én a felsőt. Apámé volt a melle, anyám a lábát meg a hátát szerette. Talán nem is szerette, csak mi tudtuk így?

Egyedül a tarhonya tükörtojással nevű ételről gondoltam magamban, hogy ez Isten büntetése lehet. Ugyan nem tudtam, Isten miért és hogyan szokott büntetni, de hallottam a felnőttektől sokszor ezt a mondást. Nos, ha isten büntet, akkor ezzel is teheti, mert ez az étel olyan nyögvenyelősen akart lemenni a torkomon, hogy nem győztem inni hozzá a vizet.

Ez sörét, locsold meg még zsírral, Mucikám, mondta ilyenkor nagyapám,

engem hideg is kivert a gondolattól, hogy még több zsír kerüljön rá. Pedig attól jobban fog csúszni, mondták, én meg gondoltam, ha büntetés is, csak nem fulladok meg tőle.

Este a híradót néztük, ültünk szép sorban az ágy szélén, pizsamában. Apám almát szeletelt, és néztük, mi történik a nagyvilágban – már nézhettük, mert nagyok voltunk! Golán-fennsík, Gázai övezet, Arab-félsziget. Én meg elképzeltem apámat, ahogyan húzza össze a nadrágszíját. Még jobban, mert épp vasárnap ütött rajta egy újabb lyukat a lyukasztójával.