Tavaly egy nagyon kedves illető azt kérte az ismerőseitől, hogy ha valaki szeretne névnapi köszöntőt írni neki, az ne emailben vagy sms-ben tegye ezt, de ne is messengeren, küldjön inkább egy képeslapot. Egy igazit, kézzel írt üdvözlőlapot – akkor elhiszi, hogy valódi és őszinte a rágondolás, az üdvözlet.
Megtettem. Elmentem a postára, választottam egy szerintem hozzá illő lapot. Mivel miniházak tervezésével (is) foglalkozik, úgy éreztem egy kunyhó, vagy egy kicsi ház lenne az, ami valóban kifejezné, hogy figyelek rá, tudom, mi az, ami betölti az életét: a házikók.
Még ott helyben, a postán megírtam a lapot, szigorúan tollal, kézírással. Az egész tokkal-vonóval körülbelül negyed óráig tartott, és ebben benne volt a kétszeri sorban állás is. Nem sok ez, ha a régi idők várakozásaira gondolok, de nem is kevés, ha az jut eszembe, hogy egy email elküldése pár másodperc lett volna. De tudjátok, mi volt furcsa ebben a műveletben? Az, hogy élveztem minden másodpercét. A sétát a postáig, a lapok közötti válogatást, meg azt is, hogy hosszasan gondolkodtam, milyen mondatok illenek a köszöntéshez – valami olyan, ami nem túl hosszú, elfér a képeslapon, de azért nem is kurta, inkább csak frappáns, őszinte.
Az emaileken sose gondolkodom ennyit.
HB – írják nekem sokan a szülinapomon emailben vagy sms-ben, és örülök ennek is természetesen, de azért elképzeltem, milyen nagyon jóleső érzés volt annak idején képeslapot, meg levelet kapni. Öröm volt már csak várni is arra, hogy üzenetet kapjak. Mára inflálódott a köszöntés, és kicsit talán a levelezés is, mert kikopott mögüle a fáradtság.
Általános iskolás koromban volt egy levelezőtársam. Együtt voltunk táborban egy nyáron, aztán mindenki hazament, de még évekig leveleztünk. Abban az időben mindennap néztem a postaládát, mert sosem tudhattam, mikor érkezik nekem címzett boríték. Amikor érkezett az akkora öröm volt, nem fért el a bennem. „Leveled jött” – kiabálta olykor a nővérem, ha előbb érkezett haza, mint én és lobogtatta felém, én meg irigyeltem, hogy ő vette ki a postaládából, nem én, mert már a kivétel is élvezet volt.
Néha nem is bontottam fel azonnal. Nézegettem. Alaposan szemügyre vettem a bélyeget, amit választott arra a levélre, meg néztem a kézírását – szépen írt, szemben az én macskakaparásommal. Amikor aztán végre kibontottam, mindig találtam benne egy extra meglepetést. Néha csak egy apró rajzot, egy szívecskét, egy virágot. Szó se volt mosolyról, akkoriban nem dobáltunk egymásnak nyakra-főre mosolyokat. De néha kaptam egy matricát – igazi matricát, amit fel lehetett ragasztani ide-oda. Néha meg a rágógumi kis papírja volt a levélben, az a kacsás, illatos, menő rágópapír, amit ugyan nem gyűjtöttem, mégis imádtam, ha hozzájutottam.
Még emlékeztek rá, milyen nagyon tudtunk gyerekként örülni egy színes rajznak, egy matricának, egy rágógumipapírnak? Milyen nagyon tudtunk örülni egy levélnek?
Ma, amikor ezerszám érkeznek a levelek hozzánk, amikor jönnek mennek az üzik, a smile-k, az ikonok, amikor mindenki egyszerre beszél, és bárhogy küzdünk, nem alakul ki ennek az információs káosznak valami igazán értelmezhető, élhető és élvezhető kultúrája, akkor hiányzik igazán a kapcsolódás öröme.
Abba, ami helyette van, úgy érzem néha, belefulladunk. Fáraszt, hogy instant élünk, meg a levélváltásaink is instantak, kurták. Annyi időt spórol nekünk a technológia, hogy lassan semmire se érünk rá. Arra se, hogy leüljünk, és kézzel, szép komótosan megfontolva minden mondatot megírjunk egy igazi levelet. Valami olyat, ami eltalál a másikig. Ami tényleg róla, neki szól, amiben a szavak viszik át az érzelmeket, nem a smile-k, emojik.
Megfogadtam, idén ünnepekkor minden kedves barátomnak, meg a családtagoknak is küldök képeslapot. Szépet, havasat-csengőset, fenyőfásat. És kézzel írok a lapokra szép szavakat. Mert az önmagában ajándék.
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy egy-egy levelezésbe a család összes titka belefér:
