Hogyan készítettem karácsonyfát 40 fokban, 11 gyerekkel? – Nőként, önkéntesként Afrikában

ZónánTúl

Hogyan készítettem karácsonyfát 40 fokban, 11 gyerekkel? – Nőként, önkéntesként Afrikában

Várakozás és beteljesülés – erről szól az advent és a karácsony. De jobban belegondolva: erről szól az életünk. Várakozunk, vágyakozunk valami után, és reménykedünk, hogy amikor megérkezik hozzánk, akkor a beteljesülés érzése fog hatalmába keríteni minket, és azt érezhetjük, hogy megérte. Szilveszter Andrea (leánykori nevén Máté Andrea) önkéntesként utazott a kenyai Rusinga szigetére. Az Afrikában töltött hónapjairól mesélt nekünk. 

„Már középiskolás éveim alatt elkezdtem önkéntesként tevékenykedni különböző szervezeteknél, így számos hátrányos helyzetű csoporttal volt lehetőségem kapcsolatba kerülni ez idő alatt. Bár akkor még nem voltam teljesen tisztában az indíttatásommal, már akkor megfogalmazódott bennem, hogy Afrikában is szeretném majd kipróbálni magam önkéntesként. Akkor úgy terveztem, hogy már középiskola után kiutazok, de végül akkor másképp alakult az életem. Beiratkoztam egyetemre, és ezeket az éveket igyekeztem úgy kihasználni, hogy a felkészülésemet szolgálják a nagy útra.

Először is találtam egy fogadó szervezetet, ami kapocs volt köztem és az afrikai vendéglátóim között, ők segítették a kijutásomat. Sikerült több olyan személlyel is kapcsolatba kerülnöm, akik épp azt csinálták, amire én készültem. A lelki felkészülés mellett azonban igyekeztem a testemet is edzeni: immunerősítéssel, védőoltások felvételével, a szükséges eszközök beszerzésével. Így az utolsó egyetemi évem az államvizsga mellett az afrikai út előkészületeiről szólt. Magasra tettem a lécet, hisz már akkor tudatosan eldöntöttem, hogy kint fogom tölteni a karácsonyt, illetve az újévet is 2015-2016 fordulóján. 

Most visszagondolva, akár vakmerőnek is mondhatom magam, hisz akkor semmivel kapcsolatban nem volt bennem félelem. Olyan erős volt bennem a vágy, hogy ott lehessek, hogy semmi és senki nem tudott megingatni ebben. Figyelembe véve, hogy nagyon rosszul tájékozódom, egyrészt csodálkozom, másrészt hálát adok, hogy nem vesztem el útközben a repülőtereken.

Végül megérkeztem a Kenyához tartozó, luo törzs lakta Rusinga szigetére. A vendéglátó család udvarában álló, önkéntesek számára épített házban laktam. Vendéglátóm egy poligám család volt: férj, két feleség és tizenegy gyermek. Az emberek ott többnyire halászatból élnek. Emlékszem, amikor megérkeztem, az első benyomásom az volt,

mintha időtlenség lengené át az ottani életet, mindenki olyan irigylésre méltóan nyugodt és ráérős volt.

Az eredeti terv az volt, hogy az iskolában fogok tanítani, azonban megérkezésem után derült csak ki, hogy turistavízummal ez itt mégsem lehetséges. Így nem maradt más, minthogy részt veszek a család életében, segítek a házimunkában, játszok a gyerekekkel. Azonban én nagyobb tervekkel indultam útnak, végig éreztem, hogy nekem itt többet kell tennem, ezért az egyetemen tanultakat igyekeztem a hasznomra fordítani. Amikor tehettem, családokat látogattam a szigeten, esettanulmányokat és esetleírásokat készítettem, családrajzokat rajzoltattam a gyerekekkel, ezeket pedig eljuttattam a potenciális támogatókhoz, ezáltal közvetve segítettem az ott élőknek. Amikor pedig valamiért ezekre nem volt lehetőség, beolvadtam a család életébe, éltem az ő életüket, és figyeltem.

 

Alkalmazkodó embernek tartom magam, így az ottani élethez is hamar sikerült hozzászoknom. Persze időbe telt, mire összerázódtunk, meg kellett szoknunk egymás furcsaságait. Azt viszont be kellett látnom, még ha nem is volt könnyű, hogy az itthoni életemben igencsak függőségekkel élek. Függök a kávétól, egyéb fogyócikkektől, illetve az internettől, ami ott hiánycikknek számít. A legnagyobb lemondást és nehézséget mégis az jelentette, hogy a sok impulzust, ami ért, nem volt kivel megosztanom – magányos voltam. Olykor napokba vagy egy hétbe is telt, mire internethez jutottam, és még mindig nem volt ugyanaz az érzés. Viszont kárpótolt a naplóírás, a gyerekekkel töltött idő, a játék és a dal.

Európai nőként különösen nehezen érintett a nők helyzete. Csodálattal figyeltem a feleségek egymáshoz való viszonyát, és megdöbbentő volt számomra, hogy mennyire fegyelmezettek a gyerekek. Egészen kicsi koruktól megvannak a feladataik a háztáján, utasítás nélkül is tudják, hogy mit kell tenniük.

Az emberek maguk között luo nyelven beszélnek, viszont az iskolában angol az oktatási nyelv. Ennek köszönhetően szinte mindenki beszél valamennyire angolul, de még így is megesett, hogy nem jutottunk dűlőre mondandóinkkal, csak mutogatva. Az elején például zavart, hogy amikor este összegyűltünk a konyhában, az anya és gyermekei luo nyelven beszéltek egymás között, így nem értettem, hogy mit mondanak – végül megszoktam, el is sajátítottam néhány szót. Meglepetésemre a gyerekek magyar gyermekdalokat is énekeltek, egész felismerhetően. Úgy gondoltam, hogy önkéntesek lábnyoma volt ez.

Életformájuk, nehézségeik, igazán leleményessé tették ezeket az embereket. Hihetetlen, hogy mi mindent képesek hasznosítani egy játék kedvéért, vagy az, hogy képesek egy hétre való eleséget felpakolni egy motorbiciklis taxira még az utasok mellé.

 

Végül elérkezett a november vége, ezzel együtt egy újabb várakozás, majd a karácsony. Negyvenfokos melegben kissé furcsa volt a téli ünnepre készülni. Gallyakból, magvakból, kókuszdióhéjból készítettem adventi koszorút, az eredménnyel pedig elégedett voltam. Arra vállalkoztam, hogy megmutatom azoknak a gyerekeknek, akik szenteste is földön ülve esznek, sárból tapasztott konyhában, hogy a karácsony igenis a család és a szeretet ünnepe.

Felcsillant a gyerekek szeme, amikor mesélni kezdtem nekik a tervemről: karácsonyfát fogunk készíteni. Az advent csupa izgalommal volt tele, nagy lelkesedéssel gyűjtöttek mindenfélét, amiről úgy gondolták, hogy helye lehet a fán. Amikor szenteste megpillantották életük első karácsonyfáját, szívet melengető látvány volt. Az advent heteiben megtanítottam nekik egy karácsonyi dalt, amit akkor elénekeltek. Miután elbúcsúztunk, kiültem a teraszra. Szokatlanul világos éjszaka volt, a Hold teljes nagyságban tündökölt a fejem felett, hirdetve: megszületett.

 

A luók keresztény karácsonyát nem előzi meg sem fizikai, sem lelki előkészület. Megtudtam, hogy karácsony huszonötödikén van, így tudatosult bennem az is, hogy ők egyébként a szentestét nem ünneplik. Egyedül az égbolton egyre gyakrabban táncot lejtő karácsonymadarak által üzeni a természet, hogy közeleg az ünnep. Sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy nem kellett volna-e hagynom inkább, hogy az ő szokásaik szerint karácsonyozzunk.

Ami rendhagyó, hogy templomba csak a családfő megy. Karácsonykor csirke kerül az asztalra. Nem volt vajon kérkedés süteménnyel, üdítővel, lufikkal ünnepelni, hogy lám, nálunk ilyen a karácsony? Mégis úgy hiszem, hogy az az ünnep felejthetetlen maradt számukra, ahogy számomra is. Így, karácsony környékén, gondolatban gyakran ott vagyok velük.

 

Az ott töltött közel három hónap nem volt minden nehézségtől mentes, azonban sokat segített, hogy ki tudtam írni magamból az érzéseimet. Sokmindent csak akkor értettem meg, amikor utólag visszaolvastam az írásaimat. Ezekből a jegyzetekből végül egy könyv is született Leckék a fekete kontinenstől címen, ami által kitisztult a kép: nem a fizikai, sokkal inkább a lelki utazás által nyernek ezek az élmények értelmet. Ki vagyok? Hol a helyem? Mire elég a szeretet? Hol vannak a határaim? Hogyan bírok ki egy teljesen más világot? Hogyan bír ki a világ engem?

Megértettem, hogy nekem itt van dolgom, ahova születtem, és minden idegenben szerzett tapasztalatomat a saját közösségem szolgálatába kell állítanom.

Nem titok, hogy a segíteni akaráson túl egy belső indíttatás, személyes cél is vezérelt. Kérdéseim voltak magammal kapcsolatban, és bár az utolsó ott töltött napokban azt éreztem, hogy nem találtam meg, amiért odamentem, öt év távlatából úgy érzem, megadatott minden válasz.

Végül az ott végzett munkámnak hála, sikerült támogatót szereznem néhány luo gyerek számára, de hiszem, hogy nemcsak adtam, hanem én is kaptam tőlük. A vendéglátó családfővel tartom a kapcsolatot. Azt mondta, hogy még mindig szoktak emlegetni a gyerekek, amire elismerésként tekintek. Ma már mondhatom, hogy megszépült minden emlék, és életre szóló tanulságokat kaptam a tarisznyámba. Volt egy álmom, vágyakoztam, várakoztam, cselekedtem és valóra váltottam. Ezt hozom példaként a fiataloknak, gyerekeimnek a történetem által. Nekünk itt jó, ezért pedig hála van a szívemben.”

Ajánljuk még:

 
X
Már követem az oldalt