Gyerekkori álmokra nem feltétlen lehet vidéki házat építeni

Bár felnőve a prioritások változtak, a nyaraló iránti vágyam nem lankadt. Lett balatoni nyaralónk! A férjemmel közösen vettünk egy kis házikót Balatonkenesén nem sokkal a fiunk születése után. Csodásan alakult az első „babázós” nyár, később pedig, éppen a pandémiával, nyertem még egy szabad nyarat: bejártuk a Balaton-felvidéket, kicsit a Bakonyt és felfedeztük a tó körüli strandokat, piacokat, halas büféket és fagyizókat. Megismertük a helyi borokat, boltokat és a vidéki élet sajátosságait.

A harmadik nyáron már kevesebb időt tudtunk a Balatonon tölteni, mert a munkánk és a bölcsőde jobban Budapesten tartott mindannyiunkat. Nyár végén szomorúan konstatáltuk, hogy vajmi kevés időt voltunk együtt a végre tökéletesen az ízlésünkre és igényeinkre formált nyaralónkban. A hajdani kempingléthez kapcsolódó barátkozás élménye is elmaradt, sőt, új életvitelünk elszeparált a meglévő barátainktól is.

A balatoni nyaralós létünk nem hozott a régi emlékeimben élő vidám utcabálokat, sem gitárral kísért tóparti dalolászásokat és éjszakai fürdőzéseket sem.

Ilyen, amikor felnőtt fejjel a gyerekkor szép emlékeit várnánk egy teljesen más életszakaszban, más helyen és más körülmények között. Kihagytam a számításból, hogy a nyaralónk nem egy zárt kempingben van, ahol mindenki ismer mindenkit, nem a parton van, ahol csak kilépünk a törölközőnkkel a lakókocsinkból és már csobbanhatunk is a vízbe, ráadásul a szomszédaink sem a tesóm keresztszülei meg a barátaink.

Ahogy telnek a felnőtt évek, egy-egy gyerekként elképzelt élethelyzetről és vágyról kiderül, hogy a mi életünkben már maximum csak teljesen másképp valósul meg. Éppen ezáltal megtanultam, érdemes időközönként felülvizsgálni az álmainkat, és átgondolni, nem változtak-e az igényeink, a körülményeink, meg úgy általánosan azt, mit ad hozzá a régóta dédelgetett álom a jelenlegi életünkhöz. És nem hagyunk-e ki a számításból néhány tényezőt...

Persze én is csak utólag vagyok okos,

éppen azért, mert a nyaralóvásárláskor elkövettünk néhány hibát. Például nem terveztem azzal, hogy ha megint teljes munkaidőben fogok dolgozni, nem tudunk egész nyáron a Balatonon lenni. Ráadásul amikor megtehettük volna, a férjem akkor is többnyire helyhez kötötten, Pesten dolgozott és a szüleink miatt is hazajártunk. Minden egyes nyaralóba indulás éppen úgy zajlott, mintha nagy utazásra mennénk: vittük magunkkal a háztartást. Csak még a bevásárlást is az odaúthoz kellett igazítani, hiszen a nyaralóban nincs félpanzió.

A legnagyobb álommódosító hatással rám végül a pandémia volt, amikor az első lezárással a négy fal közé szorultunk a fiammal. Felüdülés volt olykor egy-egy hetet a nyaralóban tölteni a négy kerítés között. Tudom, hogy voltak, akik haragudtak, hogy a fővárosból leözönlöttek azon a tavaszon a lakásban élők, de mivel eleve nem lehetett sehova menni, ott sem andalogtunk az utcán. Viszont könnyebb volt túlélni a bezártságot egy kertben, ahol elmolyolhattunk akár minden egyes fűszállal és „hányszorszéppel”, ahogy a fiam mondta régen. Annak a tavasznak a végére – holott korábban imádtam lakásban lakni – kisgyerekkel megszerettem kertben élni, és rájöttem, hogy mindennap ezt akarom.

Tavaly egy balatoni karácsonyozás alkalmával eljátszottunk a gondolattal, hogy milyen lehet az élet úgy a tónál, hogy „örökre”. Még azt is beleszőttük az álmodozásunkba, hogy a szüleinkkel sem lesz gond, mert odaköltöznek a közelbe. Aztán végigzongoráztuk, hogy a fővárosban mindent fel kellene adnunk, hogy aztán ott mindketten új munkát keressünk, ráadásul úton-útfélen azt hallottuk, hogy vidéken kevesebb a lehetőség (és a fizetés is), cserébe az élelmiszer és úgy önmagában az élet drágább, mint a fővárosban.

Mindent összevetve rövid úton arra jutottunk, hogy

számunkra nem most van itt az ideje a vidékre költözésnek.

Mindkettőnket a fővároshoz köt a családunk, a barátaink és a jó munkánk.

Eladtuk a nyaralónkat és vettünk egy házat Budapest kertvárosában. A mindig jó kérdésekkel előálló főszerkesztőnk megkérdezte múlt héten, hogy elégedett vagyok-e a döntésünkkel, hogy Pesten maradunk. Nem jött azonnal a kicsattanó, örömteli válasz, csak annak a gondolata, hogy még mindig a Balaton-felvidékre húz a szívem, és ez így nehéz.  Pár nappal később az élet feldobta annak az esélyét, hogy mégsem lesz miénk a pesti ház, így reálissá vált, hogy a Balaton lehet a mi egyetlen opciónk. Ezzel együtt megérkezett az egyértelmű válasz a nagy kérdésre is: rögtön azért kezdtem imádkozni, hogy rendeződjön a pesti ház körüli kalamajka, és itt maradhassunk, itt molyolhassunk a levenduláinkkal, itt ehessük bokorról a gurulós málnát és itt ringatózhassunk a hintaágyon egy hűs limonádéval a kezünkben – itt, ahol a mindennapjainkat éljük, és ahol a családunk és a barátaink is velünk tudnak lenni. Ma már ki tudom mondani, hogy igen, elégedett vagyok a döntésünkkel.

A balatoni nyaraló utáni vágy nem múlt el, csak átalakult. Látjuk magunkat tíz-húsz év múlva egy kis vidéki házban, amikor már nem lesz létkérdés a munka és nem kell a hivatalos szabadságainkhoz igazítani az ott tölthető időnket. Addig pedig újra meg újra bejárjuk a Balaton-felvidéket, csak már az odaúton a nagybevásárlást és megérkezve a fűnyírást, takarítást kihagyva, pusztán a tájra és az élményekre összpontosítva, pihenni megyünk oda. Mert most ennek az életnek van itt az ideje számunkra. Az álmainkat pedig egy életen át szőjük, fonjuk, kötögetjük – néha újra és újra, ugyanazt, csak másképp.

Nyitókép:  Krisztina Papp / Unsplash