„Félig Isztambul, félig hegyi falucska” – Szarajevót látni kell

„Rendhagyó város, félig Isztambul, félig hegyi falucska” – írja Bosznia-Hercegovina fővárosáról Margaret Mazzantini Újjászületés című könyvében, ami a délszláv háború közegébe, egészen pontosan Szarajevó ostromának időszakába helyez egy szenvedélyes szerelmi történetet. Évekkel ezelőtt, amikor először olvastam, nagy hatással volt rám az alkotás, és most, amikor újraolvastam sem volt ez másként. Nem szokásom regényeket többször elővenni, nagyon ritkán teszek kivételt, azonban amikor elhatároztuk, hogy szeptemberben felfedezzük a Balkán egy részét, és útba ejtjük Szarajevót is, azonnal eszembe jutott ez a könyv. Úgy éreztem, segítségével még jobban fel tudom majd idézni a történelmi eseményeket, és még inkább át tudom élni a város hangulatát. Utólag azt látom, nagyon is jól döntöttem. Szeptember közepén töltöttünk el két napot Szarajevóban, és a rövid idő ellenére nagyon intenzív élményben volt részünk.

Rengeteg meglepetést tartogat az ezerarcú város. A külvárosba érkezve először igazi balkáni, poszt-szocialista közeg fogad: panelházak rengetege, köztük apró terek kocsmával, kisbolttal. A kifőzdékben a viaszos vászonnal letakart asztalok között galambok sétálnak, művirág a vázában, kifakult képek az étlapon. Mindent áthat egyfajta kopottság, lepukkantság – mégis olyan hangulatot áraszt a környék, hogy kedvünk támad szétnézni, betérni az egyik büfébe egy pljeskavicára vagy csevapra. Utazásaink során törekszünk arra, hogy az autentikusnak tűnő, vélhetően a helyiek által is látogatott étkezdékben együnk, így – az első benyomások ellenére – most is kockáztattunk, és kipróbáltuk a büfék kínálatát, és

mindenhol nagyon finomakat ettünk.

A húsok ízesek, de nem túlzottan fűszeresek, a paradicsom lédús, a lepény friss és puha, jó az ajvárba tunkolni. A kiszolgálás vendégszerető, már-már családias. Mindenhol szólnak hozzád egy-két jó szót, jár egy mosoly a gyerekeknek, és készségesen fogadják az extra kéréseket, mint a nagy adag szalvéta vagy a szükséges plusz evőeszközök. Ahol nem tudtak angolul, ott kézzel-lábbal mutogattunk, amibe a gyerekek is örömmel bekapcsolódtak, és végül mindenhol sikerült megértetnünk magunkat.

A nem tervezett külvárosi megálló után elfoglaljuk szálláshelyünket, egy kempinget a Trebevicen. Szarajevót a Dinári-hegység öt csúcsa öleli körbe, ezek közül az egyiken töltöttük estéinket. Ahogy rákanyarodunk az első, hegyre vezető útra, azonnal új világba csöppenünk. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha a nyüzsgő fővárosból egy falucskába érkeznénk. Az egyik kanyarban az út mellett, a belvárostól mindössze néhány percnyi távolságra három kecske legelészett, egy nő pedig zöld műanyag kisszékén üldögélve őrizte őket. Egészen szürreális látvány volt. Nagyon sok ház kertjében áll fából ácsolt minaret, ahonnan a hangszóróknak köszönhetően messzire hallatszik a müezzin imára hívó éneke – a torony lábánál pedig tyúkok kapirgálnak.

 Fotó: Miłosz Pieńkowski / Wikimédia

Ahogy a hegyen egyre feljebb haladunk, úgy tárul elénk a város látképe, és úgy jutnak eszembe egyre többször az épp olvasott könyv sorai. A város lakói a völgyben csapdába estek, mert a Szarajevót körülölelő hegyek, amik korábban kedvelt családi kirándulóhelyek voltak, a háború alatt az orvlövészek tökéletes rejtekhelyévé váltak. Ahol a harcok kitörése előtt néhány nappal még a vendéglők teraszán üldögélve kortyolgatták az emberek a helyi sört, a Sarajevskát, ott hamarosan már az a szerb ostromgyűrű húzódott, ahonnan naponta 300 ágyúlövedéket lőttek ki a városra. „Onnan jöttek a lövések, minden rés az épületek között, minden kis zöld folt, minden kis fénysugár egy-egy orvlövész volt, aki lelőhetett.” A gyönyörű látkép ellenére keserédes érzések kavarognak bennem. Hiába varázsol el, hogy a kempingben, a hegyoldalból kinyúló kis teraszról valóban rálátni a városra, és sötétedéskor a fények, mint megannyi apró szentjánosbogár ragyognak az égen, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy épp ugyanezen jellemzők miatt szolgált tökéletes helyszínül a hegy a pusztításhoz. Vajon a mi teraszunkról is lőttek? Vajon a kemping mögött magasodó őrtoronyszerű építménynek is köze van a háborúhoz? Hátborzongató az érzés. 

A minaretek karcsú tornyai, a dzsámik kupolái, a keresztény templomok épületei mellett nem lehet nem észrevenni az óriási temetőket. „Egy idő után elfogytak a sírkövekre tehető fekete számok, nem volt elég kettes az 1992-höz, és mindenki azt várta, hogy megkezdődjön az 1993, de aztán a hármasok is elfogytak” – halljuk a könyv bosnyák főszereplőjétől. A zöldellő erdőségeket, a fenyvesek vonulatát megtörik

a zsidó, keresztény és muzulmán temetők szürke sávjai, amik néhol teljes domboldalakat foglalnak el, a torkom pedig összeszorul a látványtól.

Ezt a kettősséget jelenti számomra a ‘84-es téli Olimpia egykori bobpályája is, amihez egy kabinos felvonóval lehet fellibegni. Most itt is az erdő csendje vesz körül, maximum jókedélyű túrázókkal futsz össze, akik a mára telegraffitizett egykori versenypályán fotózkodnak. Mégis eszembe jut, milyen rövid idő alatt tud megváltozni a világ, és milyen kevés kell ahhoz, hogy az addig békében egymás mellett élők ellenséggé váljanak. Az Olimpián még együtt ünneplő, büszke helyiek mindössze hat év múlva a frontvonal két oldalán néztek farkasszemet egymással. A bobpálya véres harcok színterévé változott, egyfajta bunkerré alakult. Most, 28 évvel később pedig csupán egy plakát tanúskodik az egykori borzalmakról: felhívja a figyelmet, hogy a kijelölt túraútvonalakról senki ne térjen le, mert aknák rejtőzhetnek a felszín alatt.

 Fotó: Prókai Ági

Az átélt borzalmak ellenére mégsem a mélabú sugárzik a városból, sokkal inkább a pezsgés, a nyitottság, a kedvesség, az életigenlés árad az emberekből. A belváros utcái nyüzsögnek, a Baščaršija, vagyis a történelmi városközpont sikátorszerű utcáiban lépten-nyomon eldugott, zsúfolásig telt kávézókra bukkanunk, ahol egy asztalnál ülnek a hidzsábot – az arcot szabadon hagyó fejkendőt – viselő muszlim lányok és szerb vagy horvát barátaik. Zene szól, mindenhonnan élénk beszélgetés, nevetések zaja szűrődik ki. A bazári forgatagban fűszerek tornyosulnak a pultokon, hímzéssel díszített színes tunikák függönye mellett sétálunk el, csillognak-villognak a rézedények, teás készletek, az Ezeregyéjszaka meséit idéző lámpások.

 

A történelem tapintható jelenléte persze ide is beszivárog: nem kerüli el a figyelmem a pult, ahol töltényhüvelyekből készített kulcstartók, szuvenírek sorakoznak. Nem tudnak észrevétlenek maradni a házak lövedékektől sebzette falai és a járdákon éktelenkedő repesznyomok, melyeket városszerte vörösre festettek.

Ezek Szarajevó rózsái, amelyek színe az elesettek vérét jelképezi.

A történelem itt élő maradt: jelen van a mindennapokban, kikerülhetetlen, bármerre is járunk.

Mégis, a gyűlölködést fel tudta váltani a békés együttélés. A mi Váci utcánkhoz nagyon hasonló főutca közepén, ahol a Monarchia építészete és a török bazár találkozik, padlóba vésett felirat olvasható: „ahol Kelet és Nyugat találkozik”. Ez pedig nem csak abban nyilvánul meg, hogy jól megfér egymás mellett a török kávézó a zaccos, hosszú kávéjával és az olasz espressot árusító boltocska, vagy hogy néhány utcányira egymástól található katolikus és ortodox templom, mecset és zsinagóga is, a Habsburg- és az Oszmán birodalom egykori épületei – az egymással keveredő stílusjegyek sokfélesége, a vallási kavalkád arra emlékeztet, hogy

igenis vissza lehet térni a normalitáshoz.

Ahogy jól megfér egymás mellett a nyüzsgő főváros és a hegyek nyugalma, ugyanúgy élhetnek egymás mellett békében az emberek származástól, vallási hovatartozástól függetlenül. Talán épp ez az érzés adja a város lelkét, megkapó hangulatát, ami a kopottság ellenére is mindenhol jelen van. Ez az, ami miatt szeretném még jobban megismerni a várost. Iszok is hát a mór stílusú, ikonikus fa közkút, a Sebilj vizéből, hiszen a legenda úgy tartja, aki megízleli ennek vizét, még biztosan visszatér a városba.