Eltévedni emberi dolog – alternatív úton a parkolóvá változó M7-es autópálya helyett

Gyerekkoromban a szüleimnek teljesen kiszámíthatatlanul eszükbe jutott egy-egy gyanútlan nyári délutánon, hogy nézzük meg mondjuk a Tisza vízállását – és akkor autóba szálltunk, hogy Fejér megye déli részéből átköhögjön velünk a kombi Trabant az Alföldön, meg vissza. Szerettem ezeket a közös zötykölődéseket: ilyenkor nagyon jókat lehetett beszélgetni, rácsodálkozni egymásra és a világra. A férjemnek is hasonló élményei vannak gyermekkorából, egyáltalán nem meglepő, hogy magunk is ezt a gyakorlatot visszük tovább.

Nagy csavargók vagyunk, és nagy csavargásaink közben jólesik gyönyörködni a tájban, a házakban, az emberekben. Régebben, amikor még motoroztunk, alapszabályunk volt, hogy – ha lehet – kerüljük az autópályázást. Nincs annál unalmasabb, mint amikor az ember az egybefüggő, szürke betonon hasít, és semmit sem lát a tájból, vagy ha órákig rostokolni kényszerül egy-egy masszív dugó miatt, mondjuk az M7-esen. Sokaknak ilyen volt a hazaút az augusztus 20-i hétvége után – ez nem a legszebb koronája a nyaralásoknak.

Bátran állítom, hogy van, amikor érdemes elhagyni a járt utat a járatlanért – a nyári dugók tipikusan ilyen helyzetek. A legtöbben mégis inkább várakoznak a már-már inkább óriási parkolóra hasonlító sztrádán, mert helyismeret híján nem mernek alsóbbrendű utakra térni, legfeljebb csak úgy és akkor, ha valamilyen baleset miatt a teljes forgalmat alternatív útvonalra terelik. Ebben – mármint a járt út el nem hagyásában – nagy szerepe van annak, hogy egyre többet bízunk (az életünket nagymértékben megkönnyítő) navigációs rendszerekre,

és elszokunk attól, hogy figyeljük a körülöttünk lévő világot, és megpróbáljunk analóg eszközökkel, térképpel tájékozódni, vállalva, hogy eltévedhetünk,

és lehetnek hosszabb-rövidebb felesleges kitérőink, cserébe viszont nem várt felfedezéseket tehetünk. Az eltévedés ugyanis kiváló lehetőség a tanulásra, a világ megismerésére.

Képzeljük el például, hogy haza kell jutnunk Kelet-Magyarországra a Balaton északi partjáról, de az M7 teljességgel használhatatlan, és a 7-es úttól sem remélünk túl sokat. Rosszul hangzik, ugye? Pedig van kiváló alternatív útvonal: a Székesfehérvártól Óbarokig nyújtózó 811-es főút, amely látványos és változatos időtöltést kínál Budapestig: tulajdonképpen a nyaralás meghosszabbítását.

A 811-es főút Székesfehérváron a bíróságtól indul Lovasberény felé. Még a főút székesfehérvári szakaszán elhaladunk a Bory-vár mellett, amelyet alkotója, Bory Jenő szobrászművész-építészmérnök több mint negyven éven át épített.

A rejtélyes, a kortárs képzőművészet jeles alakjainak alkotásait is őrző műteremvárat a fehérvári Taj Mahalként is emlegetik, mint a hitvesi szerelem megnyilvánulását, ugyanis az alkotó feleségének, Komócsin Ilonának szentelte az építményt, amit számos különös babona leng körül.

Nem a Bory-vár azonban az egyetlen kastély az útvonalon: a következő településen, Lovasberényben a főútról is jól látható a felújítás alatt álló Cziráky-kastély és a hozzá tartozó barokk kápolna, amelyet morcos kőoroszlánok őriznek – sajnos nem az enyészettől, az épületegyüttest ugyanis mindeddig nem sikerült felújítani.

A következő település a szép fekvésű, de szomorú történetű Vértesacsa, amely több lakosságcserét is elszenvedett története folyamán: a török hódoltság után, 1715-ben a falu népe örökös szolgaságra ítéltetett, mert megölték földesurukat, Ujvári Imrét. Az akkor elmenekült családok helyére németek érkeztek, akiket aztán a második világháború után telepítettek ki innen, és alföldi telepesek érkeztek a helyükre.

A főúton továbbhaladva az Alcsút és Doboz községek összevonásából született Alcsútdobozra érkezünk. A település a tavaszi időszak kedvelt turisztikai célpontja, arborétuma ugyanis híres arról, hogy sűrű hóvirágtakarója jelzi a tavasz érkezését. Alcsúton határozott döntéssel térjünk le a 811-es főútról, és haladjunk a borairól és piknikjéről ismert Etyek felé. Bátorságunkért egy gótikus katedrálist is felülmúló, kétszáz csodaszép fából álló platánsort csodálhatunk meg, amely alatt áthajtva mozgalmas, kanyargós, de jó minőségű úton jutunk el a Budai-hegység egyik közkedvelt településéig. Itt tehetünk egy kitérőt az Etyekwood ragadványnéven emlegetett Korda Filmpark felé is, amely a világ egyik legnagyobb alapterületű filmstúdiója.

A következő állomásunk Biatorbágy, ahol az impozáns vasúti völgyhíd alatt elhaladva a csantavéri származású őrült, Matuska Szilveszter kilencven éve, 1931. szeptember 13-án, néhány perccel éjfél után véghezvitt robbantásos merényletére emlékezhetünk, amely huszonkét áldozatot követelt a Budapestről Bécs felé haladó gyorsvonat utasai közül. (A híd alatt autózva magunk sem mindig tudjuk, hogy a sztoritól vagy a híd elképesztő méreteitől áll-e el a lélegzetünk.)

Biatorbágyon aztán tetszés szerint rátérhetünk az 1-es főútra, amellyel az M1–M7 bevezetőjéhez (és feltehetőleg újabb dugóhoz) érkezünk, de érdemes inkább Páty érintésével, Budakeszin keresztül leereszkedni a fővárosba, és

az erdei úton egy rövid időre elfelejteni minden Budapesttel kapcsolatos sztereotípiánkat.

Van, hogy jobban megéri némi kitérőt tenni, mint órákon át araszolni a dugóban. Az első és legfontosabb mindehhez, hogy legyünk kíváncsiak, illetve merjünk tévedni! A második pedig, hogy szerezzünk be papír térképet – a legtöbb benzinkúton jó minőségű, részletes autóatlaszokat vásárolhatunk. Az applikációkhoz képest hátrányuk, hogy a legközelebbi benzinkutat nem tudjuk rajtuk megkeresni, cserébe nem merülnek le, napfényben is látszanak, és ami a fő: ha megtanulunk tájékozódni rajtuk, igazi távlatok, új felfedezési lehetőségek nyílnak meg előttünk.