Éltet, feltölt és sosem kegyetlen – idézzük fel a disznóvágások hagyományait Szent András-napján!

Legtöbbünk korai emlékei közül felsejlik, hogyan zajlott nagyszüleink idejében a tél egyik legfontosabb háztáji eseménye: a disznóvágás. A középgenerációnak már legfeljebb az 1950-es évekről lehetnek emlékei, amikor éppen betiltották a háztáji vágásokat, az idősebbek viszont még megélték azt az időszakot is, amikor még nem kellett bújkálni és titkolózni, ha az ember a maga által felnevelt jószág javát a saját asztalára szánta. Bacsó Péter ikonikus filmje, A Tanú híven idézi meg a fekete vágások idejét. A hagyományos disznóvágások mai emlékeit a 19. század végi és 20. század eleji tradicionális paraszti kultúrából őrizzük, a teljes szokásrend felbomlásáról pedig az 1980-as évek óta beszélhetünk, ekkorra ugyanis eltűnt az a közeg, ahol a disznótartásnak és a disznóvágásnak természetes rendje és funkciója volt. Manapság foltokban ugyan, de őrizzük még darabjait a hajdani gazdag szokásanyagnak, és több helyütt is közösségi összefogással gondoskodnak a hagyományok újjáélesztéséről.

November 30-án, disznóölő Szent András napján kezdődtek faluhelyen a disznóvágások, és bár az egyes események egy-egy gazdasághoz kötődtek, az egész közösség számára jeles napnak számított az első vágás napja. A kalendáriumokba például nemcsak az időjárási adatokat és a terméshozamot jegyezték fel, hanem a nagyállat-vágásokat is, többek között azt is, hogy hány kilós volt a disznó, amit levágtak. A disznóvágás emellett ugyanúgy a kölcsönös segítségnyújtás intézményén alapult, ahogy a lakodalom vagy a temetés, az aratás és a betakarítási munkálatok, ráadásul ilyenkor a kóstolóból minden résztvevő és rokon részesült. Amíg tartottak a disznóvágások a faluban, mondhatni, hogy szinte minden háznál volt az asztalon valami valamelyik disznó kóstolójából. Nagy dolog volt ez egy hosszú és kemény munkával eltöltött nyár után, aminek a végére már a szalonna is elfogyott, s a betakarítási munkálatok végeztével ünneplésre és téli pihenésre készülődtek az emberek.

Bár a disznóvágási munkálatok rendjéről már részletesen írtunk, érdemes felidézni a szokás ritmusát, hangulatát mozgóképen is. A kalocsai Sárközben például így nézett ki a disznóvágás és a disznótor az 1940-50-es években:

Borbás Marcsi a magyar nyelvterület különböző vidékeire vitte el a Gasztroangyal stábját, hogy a kamera lencséjén keresztül bemutassa a hagyományos disznóvágás menetét, a disznótoros hagyományokat. Az egyik állomásuk az erdélyi Csíkmadaras volt:

Egy másik alkalommal a Drávaszög horvátországi részén lévő Laskón szokásos disznóvágást mutatták be:

Az ásotthalmi disznóvágást ismerhetjük meg a Gasztroangyal újabb epizódjából:

A muravidéki Dobronakon sem hibádzott a jó hangulat a kemény munka mellől:

A disznóvágás és a disznótor jelentőségét a hozzájuk kapcsolódó gazdag folklóranyag is megerősíti. Az egész magyar nyelvterületről találunk példákat adománygyűjtő, köszöntő szokásokra, kántálásra, alakoskodásra. A munkálatok befejeztével, amikor minden résztvevő leült a disznótoros vacsorához, az ablak alatt vagy a ház ajtajában rendszerint megjelentek a kántálók. Fiatal fiúk csoportokba verődve járták a disznótoros házakat, hogy egy kis ételadományért cserébe áldást mondjanak. A ma már leginkább tréfásnak érzékelt versikék mögött nagyon is komoly normatív kényszert találunk, ha felfejtjük a szokás valódi funkcióját. Az áldásmondás és az adománykérés összekapcsolódása – ahogy az minden hasonló szokásunkra is igaz – kettős funkciót töltött be: egyfelől emlékeztette az embereket a könyörületesség normájának és a javak közösségi megosztásának fontosságára, másrészt a köszöntésnek mitikus-mágikus rituáléként is jelentőséget tulajdonítottak. Amennyiben a házigazda megtagadta az adományt, áldás helyett szitkokat szórtak rá büntetésül. Mivel a kántálók és a maskarák rendszerint gyermekek és fiatalok voltak, ritkán fordult elő, hogy üres kézzel kellett távozniuk. Egy ilyen disznótoros köszöntő fülbemászó példája ez a Háromszéken gyűjtött anyag is:

Maconkán, Heves megyében ezt énekelték a gyermekek a disznótoros ház ablaka alatt:

„Megdöglött-e az a disznó, akit megöltek,
Adjanak a hurkájából, ha maradt, egyet.
Mer’ má’ holnap nagybőjt lesz, hurkát enni nem jó lesz.
Adjanak hát, adjanak hát, ha maradt, egyet.”

A kántálók és köszöntők sok helyen alakoskodókként, bekormozott arccal vagy maszkban keresték fel a házakat. Topolyán, a Bácskában például medvének, cigánynak, kéményseprőnek, menyasszonynak, vőlegénynek álcázták magukat és különféle zajkeltő eszközökkel mentek be a disznótoros házba, ahol

egy bottal megszúrkálták a szoba földjét, hogy a gazdának a következő évben szerencséje legyen.

A háziak rendszerint megkínálták a kántálókat, közben pedig igyekeztek kideríteni, hogy kik bújhattak a jelmezekbe. Ha közeli ismerősök voltak a kántálók, akár le is vetették a maskarát, és asztalhoz ültek a háziakkal.

Főként a Zselicségben élt a disznótoros köszöntő hagyományok másik fajtája, a nyársdugás. Ezt a szokást fiatal legények gyakorolták, akik bandába tömörülve keresték fel a disznótoros házakat, ahol a kilincsre vagy az ablakba nyársat dugtak. Igyekeztek úgy kiválasztani a nyársnak valót, hogy minél több ága legyen, és a tetejébe egy tréfás, trágárságoktól sem mentes „nyárslevelet” tűztek, amit aztán a háziak elolvastak, és a nyársat megrakták kolbásszal, hurkával, pogácsával. Ez idő alatt a nyársdugók elrejtőztek, hogy ne ismerjék fel őket, majd a telepakolt nyársat elvitték, és a zsákmányon megosztoztak. Olyan változata is volt a szokásnak, hogy a nyársvivők maguk adták át a levelet a házigazdának: ilyenkor álarcot viseltek, nehogy kitudódjon, kik írták a rendhagyó köszöntőt. Előfordult, hogy a háziak is viszonozták a tréfát, és a nyársa nem ennivalót, hanem a disznóvágásból maradt friss csontokat akasztottak, aminek ugyancsak meglett a következménye: a nyársdugók rákötötték a csontokat a harangláb kötelére, ami a falu kutyáinak felért egy igazi lakodalommal. Amikor az ebek rácsimpaszkodtak a kötélre,

megkondult a harang, és összeszaladt a falu: így mindenki nagyon gyorsan értesült a disznótoros gazda fukarkodásáról.

A szokás kötcsei változatában a gyermekek megtréfálására is jutott idő: átküldték a kisebb gyermekeket a szomszédba „gömböcnyársért”, mire a szomszéd gazdasszony úgy tett, mintha a kályhában keresgélné a gömböcnyársat, közben pedig bekormozta a kezét, és megsimogatta a gyermek arcát, majd hazaküldték az üzenettel, hogy nem találták meg a gömböcnyársat. A kormos arccal hazatérő gyermeknek otthon tükröt adtak a kezébe, és azt mondták: te vagy a gömböcnyárs!

A disznóvágáshoz és a disznótorhoz kapcsolódó hiedelmeknek sincs híján a hagyomány. Rögtön az első hiedelem a disznó megölésével kapcsolatos: nem szabad sajnálni az állatot, mert akkor nehezebben múlik ki. Többek között ezért sem engedtek közel olyan asszonyt a disznó megszúrásakor, aki nem bírta elviselni a látványt, a gyermekeknek pedig nem volt szabad az udvaron tartózkodniuk. A babona szerint pénteken, tizenharmadikán, kedden és újholdkor messze kerülni kellett a disznóvágást, mert szerencsétlenséget hozott. A perzseléshez a disznót fejével a ház bejárata felé kellett fordítani és a szalma meggyújtása előtt egy szalmacsóvával körüljárták, hogy a házat megvédjék a vadállatoktól. A megperzselt disznó bontását vidáman, nevetve kellett végezni, hogy a szalonna jó vastag legyen. Nem hiányozhat a repertoárból a termékenységvarázsló gesztus sem. A böllér levágta a disznó emlőit, odaadta a gazdasszonynak, aki bedobta azt a darab bőrt az üres ólba, miközben azt kiáltotta: „Fele göbe, fele kany!” – aki ezt megtette, annak az óljában jövőre sok kismalac nevelkedett. Ugyancsak a jövő évi disznónevelésre emelgették sűrűn a poharukat a torban. 

Szemelvényekre futotta ugyan, de ennyiből is érzékelhető, hogy még egy olyan hosszú és sok munkával terhes napon is, mint a disznóvágás, mennyi tere volt a közösségi összetartozást erősítő szokásoknak, gesztusoknak. A hagyomány annál erősebb, minél többen osztoznak benne – ragaszkodjunk hát értékeinkhez, hiszen tradicionális örökségünk kulturális önismeretünk alapja.

A cikk megjelenését az Agrármarketing Centrum támogatta.

A nyitóképen Gyárfás Jenő A tél öröme (1883) című festménye látható – Forrás: Wikipedia