ZónánTúl

Éltet, feltölt és sosem kegyetlen – idézzük fel a disznóvágások hagyományait Szent András-napján!

A népi kalendárium szerint szeptemberben, vagyis Szent Mihály havának első napján, Egyed-napkor fogták hízóra a disznót, hogy aztán novemberben, Szent András havának végén, disznóölő András napján elkezdődhessenek a disznóvágások. A disznóvágás és a disznótor gazdag hagyományából hoztunk egy kis kóstolót.

Legtöbbünk korai emlékei közül felsejlik, hogyan zajlott nagyszüleink idejében a tél egyik legfontosabb háztáji eseménye: a disznóvágás. A középgenerációnak már legfeljebb az 1950-es évekről lehetnek emlékei, amikor éppen betiltották a háztáji vágásokat, az idősebbek viszont még megélték azt az időszakot is, amikor még nem kellett bújkálni és titkolózni, ha az ember a maga által felnevelt jószág javát a saját asztalára szánta. Bacsó Péter ikonikus filmje, A Tanú híven idézi meg a fekete vágások idejét. A hagyományos disznóvágások mai emlékeit a 19. század végi és 20. század eleji tradicionális paraszti kultúrából őrizzük, a teljes szokásrend felbomlásáról pedig az 1980-as évek óta beszélhetünk, ekkorra ugyanis eltűnt az a közeg, ahol a disznótartásnak és a disznóvágásnak természetes rendje és funkciója volt. Manapság foltokban ugyan, de őrizzük még darabjait a hajdani gazdag szokásanyagnak, és több helyütt is közösségi összefogással gondoskodnak a hagyományok újjáélesztéséről.

November 30-án, disznóölő Szent András napján kezdődtek faluhelyen a disznóvágások, és bár az egyes események egy-egy gazdasághoz kötődtek, az egész közösség számára jeles napnak számított az első vágás napja. A kalendáriumokba például nemcsak az időjárási adatokat és a terméshozamot jegyezték fel, hanem a nagyállat-vágásokat is, többek között azt is, hogy hány kilós volt a disznó, amit levágtak. A disznóvágás emellett ugyanúgy a kölcsönös segítségnyújtás intézményén alapult, ahogy a lakodalom vagy a temetés, az aratás és a betakarítási munkálatok, ráadásul ilyenkor a kóstolóból minden résztvevő és rokon részesült. Amíg tartottak a disznóvágások a faluban, mondhatni, hogy szinte minden háznál volt az asztalon valami valamelyik disznó kóstolójából. Nagy dolog volt ez egy hosszú és kemény munkával eltöltött nyár után, aminek a végére már a szalonna is elfogyott, s a betakarítási munkálatok végeztével ünneplésre és téli pihenésre készülődtek az emberek.

Bár a disznóvágási munkálatok rendjéről már részletesen írtunk, érdemes felidézni a szokás ritmusát, hangulatát mozgóképen is. A kalocsai Sárközben például így nézett ki a disznóvágás és a disznótor az 1940-50-es években:

Borbás Marcsi a magyar nyelvterület különböző vidékeire vitte el a Gasztroangyal stábját, hogy a kamera lencséjén keresztül bemutassa a hagyományos disznóvágás menetét, a disznótoros hagyományokat. Az egyik állomásuk az erdélyi Csíkmadaras volt:

Egy másik alkalommal a Drávaszög horvátországi részén lévő Laskón szokásos disznóvágást mutatták be:

Az ásotthalmi disznóvágást ismerhetjük meg a Gasztroangyal újabb epizódjából:

A muravidéki Dobronakon sem hibádzott a jó hangulat a kemény munka mellől:

A disznóvágás és a disznótor jelentőségét a hozzájuk kapcsolódó gazdag folklóranyag is megerősíti. Az egész magyar nyelvterületről találunk példákat adománygyűjtő, köszöntő szokásokra, kántálásra, alakoskodásra. A munkálatok befejeztével, amikor minden résztvevő leült a disznótoros vacsorához, az ablak alatt vagy a ház ajtajában rendszerint megjelentek a kántálók. Fiatal fiúk csoportokba verődve járták a disznótoros házakat, hogy egy kis ételadományért cserébe áldást mondjanak. A ma már leginkább tréfásnak érzékelt versikék mögött nagyon is komoly normatív kényszert találunk, ha felfejtjük a szokás valódi funkcióját. Az áldásmondás és az adománykérés összekapcsolódása – ahogy az minden hasonló szokásunkra is igaz – kettős funkciót töltött be: egyfelől emlékeztette az embereket a könyörületesség normájának és a javak közösségi megosztásának fontosságára, másrészt a köszöntésnek mitikus-mágikus rituáléként is jelentőséget tulajdonítottak. Amennyiben a házigazda megtagadta az adományt, áldás helyett szitkokat szórtak rá büntetésül. Mivel a kántálók és a maskarák rendszerint gyermekek és fiatalok voltak, ritkán fordult elő, hogy üres kézzel kellett távozniuk. Egy ilyen disznótoros köszöntő fülbemászó példája ez a Háromszéken gyűjtött anyag is:

Maconkán, Heves megyében ezt énekelték a gyermekek a disznótoros ház ablaka alatt:

„Megdöglött-e az a disznó, akit megöltek,
Adjanak a hurkájából, ha maradt, egyet.
Mer’ má’ holnap nagybőjt lesz, hurkát enni nem jó lesz.
Adjanak hát, adjanak hát, ha maradt, egyet.”

A kántálók és köszöntők sok helyen alakoskodókként, bekormozott arccal vagy maszkban keresték fel a házakat. Topolyán, a Bácskában például medvének, cigánynak, kéményseprőnek, menyasszonynak, vőlegénynek álcázták magukat és különféle zajkeltő eszközökkel mentek be a disznótoros házba, ahol

egy bottal megszúrkálták a szoba földjét, hogy a gazdának a következő évben szerencséje legyen.

A háziak rendszerint megkínálták a kántálókat, közben pedig igyekeztek kideríteni, hogy kik bújhattak a jelmezekbe. Ha közeli ismerősök voltak a kántálók, akár le is vetették a maskarát, és asztalhoz ültek a háziakkal.

Főként a Zselicségben élt a disznótoros köszöntő hagyományok másik fajtája, a nyársdugás. Ezt a szokást fiatal legények gyakorolták, akik bandába tömörülve keresték fel a disznótoros házakat, ahol a kilincsre vagy az ablakba nyársat dugtak. Igyekeztek úgy kiválasztani a nyársnak valót, hogy minél több ága legyen, és a tetejébe egy tréfás, trágárságoktól sem mentes „nyárslevelet” tűztek, amit aztán a háziak elolvastak, és a nyársat megrakták kolbásszal, hurkával, pogácsával. Ez idő alatt a nyársdugók elrejtőztek, hogy ne ismerjék fel őket, majd a telepakolt nyársat elvitték, és a zsákmányon megosztoztak. Olyan változata is volt a szokásnak, hogy a nyársvivők maguk adták át a levelet a házigazdának: ilyenkor álarcot viseltek, nehogy kitudódjon, kik írták a rendhagyó köszöntőt. Előfordult, hogy a háziak is viszonozták a tréfát, és a nyársa nem ennivalót, hanem a disznóvágásból maradt friss csontokat akasztottak, aminek ugyancsak meglett a következménye: a nyársdugók rákötötték a csontokat a harangláb kötelére, ami a falu kutyáinak felért egy igazi lakodalommal. Amikor az ebek rácsimpaszkodtak a kötélre,

megkondult a harang, és összeszaladt a falu: így mindenki nagyon gyorsan értesült a disznótoros gazda fukarkodásáról.

A szokás kötcsei változatában a gyermekek megtréfálására is jutott idő: átküldték a kisebb gyermekeket a szomszédba „gömböcnyársért”, mire a szomszéd gazdasszony úgy tett, mintha a kályhában keresgélné a gömböcnyársat, közben pedig bekormozta a kezét, és megsimogatta a gyermek arcát, majd hazaküldték az üzenettel, hogy nem találták meg a gömböcnyársat. A kormos arccal hazatérő gyermeknek otthon tükröt adtak a kezébe, és azt mondták: te vagy a gömböcnyárs!

A disznóvágáshoz és a disznótorhoz kapcsolódó hiedelmeknek sincs híján a hagyomány. Rögtön az első hiedelem a disznó megölésével kapcsolatos: nem szabad sajnálni az állatot, mert akkor nehezebben múlik ki. Többek között ezért sem engedtek közel olyan asszonyt a disznó megszúrásakor, aki nem bírta elviselni a látványt, a gyermekeknek pedig nem volt szabad az udvaron tartózkodniuk. A babona szerint pénteken, tizenharmadikán, kedden és újholdkor messze kerülni kellett a disznóvágást, mert szerencsétlenséget hozott. A perzseléshez a disznót fejével a ház bejárata felé kellett fordítani és a szalma meggyújtása előtt egy szalmacsóvával körüljárták, hogy a házat megvédjék a vadállatoktól. A megperzselt disznó bontását vidáman, nevetve kellett végezni, hogy a szalonna jó vastag legyen. Nem hiányozhat a repertoárból a termékenységvarázsló gesztus sem. A böllér levágta a disznó emlőit, odaadta a gazdasszonynak, aki bedobta azt a darab bőrt az üres ólba, miközben azt kiáltotta: „Fele göbe, fele kany!” – aki ezt megtette, annak az óljában jövőre sok kismalac nevelkedett. Ugyancsak a jövő évi disznónevelésre emelgették sűrűn a poharukat a torban. 

Szemelvényekre futotta ugyan, de ennyiből is érzékelhető, hogy még egy olyan hosszú és sok munkával terhes napon is, mint a disznóvágás, mennyi tere volt a közösségi összetartozást erősítő szokásoknak, gesztusoknak. A hagyomány annál erősebb, minél többen osztoznak benne – ragaszkodjunk hát értékeinkhez, hiszen tradicionális örökségünk kulturális önismeretünk alapja.

A cikk megjelenését az Agrármarketing Centrum támogatta.

A nyitóképen Gyárfás Jenő A tél öröme (1883) című festménye látható – Forrás: Wikipedia

Ajánljuk még:

A boldog új év titkai – sokfélét gondoltak róla, de a válasz talán sokkal egyszerűbb

Az év utolsó estéjén sokan tekintenek egy új élet reményében a másnapra: az új évhez számos hiedelem, reményteljes elvárás és célkitűzés kapcsolódik. Ahány család, annyi szokás és annyi meggyőződés: a legkülönfélébb praktikákat igyekszünk bevetni annak érdekében, hogy a naptárfordulóval egy új úton indulhassunk el. És bár ennek az útnak az ösvényei nagyrészt csak rajtunk múlnak, érdekességképp ismerkedjünk meg pár olyan szokással, ami generációkon át éltette és biztatta az új évben útnak indulókat.