A Palotanegyedben járunk, a Nemzeti Múzeum mellett. A parkra néző, városi palota az elsők közt épült meg 1875-1876-ban. Velencei mintára készült, Wéber Antal tervei alapján, Ádám Károly textilkereskedő és felesége, Aigner Matild megrendelésére, a kivitelező Bobula János volt.
A palota háromszintesnek épült, az utcai fronton négy nagy teremmel, továbbá 31 szobával, 3 konyhával, 4 fürdőszobával, istállóval, kocsiszínnel, a szintek közt fa csigalépcsőkkel, faburkolatokkal, Lotz Károly festette falképekkel, cserépkályhákkal, az udvaron fehér márványkúttal. Isteni csoda, hogy mindezen kincsekből meglepően sokminden megmaradt, dacára az elmúlt 150 év minden viharának.
Ez a palota Wéber Antal legismertebb alkotása. Épültekor a szakma elismerését is kivívta, tervei szerepeltek az 1878-as párizsi világkiállításon. Wéber Antal „szigorúnak látszó, de kedélyes, kiapadhatatlan humorú, fiatalos külsejű” úr volt, és 1823-tól 1889-ig élt. Ő tervezte többek között a palota egyik szomszédját, az ELTE Múzeum körúti épületét, és a SOTE épületét is az Üllői út 26-ban. 1839-től Hild mellett, majd Bécsben tanult. Természetesen járt a reneszánsz hazájában, Olaszországban. Hazatérése után részt vett a ’48-as forradalomban, ezután bujkálnia kellett.
1853-ban vette feleségül az akkoriban szokatlan módon nálánál csupán három évvel fiatalabb Lotz Erzsébet Paulina kisasszonyt, Lotz Károly festő testvérét, akitől négy lánya született: Anna, Ilona, Mária és Klára. 1850-től itthon dolgozott: tervezett kastélyokat vidéken, középületeket, magánpalotákat és bérházakat Pesten. 1867-től szinte csak a fővárosban dolgozott, alapító tagja volt a Magyar Mérnök és Építő Egyletnek, valamint az Építő Ipar című szaklapnak volt résztulajdonosa. Híresen gazdag, hatalmas építészettörténeti magánkönyvtárát 1880-ban a Műegyetem kapta meg.
1870-től Wéber Antal volt Pest legkeresettebb, a neoreneszánszban dolgozó magánépítésze.
Ezt a művészt kereste meg Ádám Károly fehérnemű- és vászonkereskedő az 1870-es évek elején, hogy a befutott kereskedő családjának városi palotát tervezzen. Ádám úr kereskedését a pötschingeni születésű Gamperl János György alapította a messzi 1772-ben a középkori Pest szívében, a régi Városház téren. Gamperl úr fia, János 1815-ben adta a hangzatos „Római Tsászár” nevet a selyem pántlikák, szalagok, csipkeárú és vásznak kereskedésére szakosodott üzletnek.
A boltot 1840-ben vette át a sógor, Carl Adam, aki Bécsből tette át székhelyét a virágzó vállalkozás kedvéért. 1864-ben Ádám úr szolidabb nevet választott boltjának, amely ezután a „Ádám Károly kézimunka üzlete” néven ismertek a pestiek. 1870-től nagykereskedésként folytatják az üzletet, amit az 1890-es években, az Erzsébet-híd építése kedvéért elbontott középkori Városház térről a közeli Kígyó utcába költöztettek át. A hosszú évek szorgalmas munkájával megalapozott vagyon gyümölcse az igényesen épült, Sándor utcai neoreneszánsz palota, amely Ádám Károly haláláig a család tulajdona.
1908-ban gróf Dessewffy Miklós lett az új tulajdonos. Miklós gróf híres numizmatikus volt, a Magyar Numizmatikai Társaság alapítója és elnöke, a főrendiházi tag, övé a ház az 1900-as évek elején. A több lakrésszel rendelkező palota további érdekes embereknek adott otthont a vérzivataros huszadik században. Az évek folyamán lakott itt például gróf Széchenyi Domokos, báró pallini Inkey Pál nagybirtokos, Ehrenfeld Mórné, Hirsch Zoltán (aki nem azonos az artista Hirsch Zoltánnal) és gróf Tisza György földbirtokosok, Zsombor Géza államtitkár és dr. Varga Jenő tanár.
A legérdekesebb lakó mindenképp Ősze András szobrászművész és felesége, aki főiskolai leányinternátust vezetett itt az 1940-es években, és akik üldözöttek tömegét fogadták be első emeleti lakásukba a második világháború utolsó, vészterhes évében. Többek között Kosztolányi Dezső özvegyét, Kosztolányiné Harmos Ilonát és fiát, Kosztolányi Ádámot. Harmos Ilona az egyébként rendkívül olvasmányos emlékezésében, Tüzes cipőben címmel megjelent könyvében így ír a házról:
„Andráséknál vagyunk és Erzsikééknél, fiam barátainál, itt, a Sándor utcában, a Múzeum mellett, és itt is maradunk. Nem is tudtam, hogy a fiamnak ennyi barátja van. (...) Az az érzésem, mellettük nem érhet baj bennünket...(...) abból a vagy negyven emberből, akik itt összezsúfolódtunk, ennek a zeg-zugos grófi háznak egész első emeletén a lovagvárra emlékeztető, hatalmas, boltíves, faberakásos fogadótermekben, a mennyezettől a földig érő tükrök és üvegablakok fényében és a lakószobák, cselédszobák sötét, kicsiny, szomorú odúiban, a most leányinternátusnak és részben szobrászműteremnek berendezett lakásban. András és Erzsike fiatal házasok, a legeslegkisebb szobába húzódtak, a régebbi, grófi lakók nyilván éléskamrának használták ezt a helységet.”
A felső szintek és a pincék háborús állapotairól is ír röviden: „A második és a harmadik emeletet egy főúri család lakja, ezeket – bár több, mint három hete itt vagyunk – még nem is láttam, óvóhelyük is külön van. Egyszer bepillanthattam egy félig nyitott pinceajtón: a falak, a téglapadló nedvességét hatalmas perzsaszőnyegek tartják távol, széles kereveteket láttam állólámpákat, kis oltárt, imazsámollyal. Nagyszámú cselédségük ezüstkancsókkal, hatalmas tálakkal jön-megy a lépcsőkön, és ellenséges szemmel méregeti a főúri palotába betolakodott elsőemeleti vegyes és gyanús népséget”.
1985-ben állami megrendelésre Ősze András készítette Kosztolányi emlékművét a Kerepesi temetőben.
A háború megtépázta az épületet, a híres, homlokzati loggia egyik oszlopa kidőlt, a Lotz-féle mennyezeti festmények közül kettő leszakadt. De nem lehet minden pusztítást a háború számlájára írni: már a háborút megelőzően is eladtak párat épp az első emeleti szalont díszítő Lotz-festmények közül. Az első, háborús sérüléseket kijavítani hivatott felújítás 1958-ban kezdődött, utoljára 2001-ben, vagyis bő húsz éve volt napirenden egy nagyszabású felújítás és funkcióváltás az épület történetében, aztán mindkét kezdeményezés veszített lendületéből.
A fénykor díszlete évtizedek óta elhanyagolt, méltatlan állapotában is fenséges épület. Egy kopottan is megrázóan szép, itt felejtett színházi díszletet tár elénk: a főlépcső csigavonalát keretező, százötven éves fémkorlát, az öreg lámpa, a padlómozaik, a lakásokon belül ( legalábbis a nyelviskola szintjén) biztosan megmaradt részletek, a parketta, a faburkolatok, cserépkályhák, selyemtapéták, a Lotz Károly festette, mennyezetet keretező, színes képek, a kazettás, festett mennyezetek, az eredeti, minden túlélt nyílászárók és kilincseik... Mindezek bizonyítékai a nyomtalanul eltűnt mesterségbeli tudásnak, annak a kornak, amikor az iparosok művészi szinten űzték választott mesterségüket, műveiket az örökkévalóságnak szánták – nemcsak az anyaghasználat, de a megmunkálás minőségében is. E tárgyak szemtanúi voltak fénykornak, háborúnak, menekülésnek, és persze a legutóbbi korok pénztelen gazdátlanságának, mindennek, amit az elmúlt százötven év a városra zúdított. Most szeretik, becsülik, de a teljes felújításhoz kellő anyagiak látványos hiányában az állapotok nem optimálisak.
A palota ma bérház, első szintjének utcai traktusát egy csöndes kis nyelviskola foglalja el, igazi oázis, szellemi szentély. Kivételes arcát mutatja itt a város az idetévedő, a magyar nyelv szépségeire időt és energiát szánó külföldieknek. Aki a mi nehéz nyelvünkbe beleszeret, azt megtanulni szándékozik, az ritka kincset lel ebben a rejtőzködő ékszerdobozban.
Forrás:
Helyszínbejárás 2022. január
Egy elfelejtett magyar építőművészről
A Sándor utca legpompásabb palotája
Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Tüzes cipőben. Noran Kiadó, 2004.
Marótzy Katalin: Wéber Antal építészete a magyar historizmusban. Terc Kiadó, 2009.
Ajánljuk még:
Ilyen a digitális lomtalanítás lépésről lépésre
Lehet kicsi az ökolábnyomunk, ha nem látszik ki a digitális szemét alól – Tudtad, hogy most is szemetelsz?
A kéz íze: ezért más mindig, ha nagymama készíti a desszertet
