A Duna-medence legnagyobb rétisas-populációjának élőhelyét jobban is óvhatnánk – a Kopácsi-réten jártunk

A Kopácsi-rét mostani területének egy részét először 1967-ben jelölték ki természetvédelmi területnek, és 1989 óta megfelel a „Fontos Madárélőhelyek” (IBA) szabta követelményeknek is. 1993 óta a Ramsari Egyezmény listáján is megtalálhatjuk, és 1999-ben jelölték az UNESCO világörökségi listájára is. 2008 óta a Natura 2000 hálózat egyik gócpontjának tekinthető – rendkívül fontos élő-, és szaporodóhelye számos őrizendő halfajnak.

Nagy kiterjedésű elárasztott területeinek köszönhetően Európa egyik legjelentősebb vizes élőhelye, és nem utolsó sorban a vadon élő állatok nélkülözhetetlen ivóhelye is. Méltó tagja a Mura-Dráva-Duna UNESCO Bioszféra Rezervátumnak.

Azok közé a nagy folyami árterek közé tartozik kontinensünkön, amelyek eredeti állapotát sikerült nagymértékben megőrizni.

A sajátos élőhelynek és a háborítatlan nyugalomnak köszönhetően

a Kopácsi-rét élővilága kiemelkedően gazdag: összességében mintegy 2300 faj figyelhető meg a területen.

A Kopácsi-réten körülbelül 300 madárfaj él, és itt fészkel a Duna-medence legnagyobb rétisas-populációja is. Olyan kolóniákban élő fajokat figyelhetünk meg itt, mint a nagy kárókatona, a szürke kócsag vagy a dankasirály. A sűrű nádasok, mocsarak, ártéri erdők és nedves rétek kedvező életfeltételeket biztosítanak sok emlősnek is: a terület bővelkedik vadmacskákban, vidrákban, hódokban és aranysakálokban is.

 

A Kopácsi-rét tanösvényein sétálva gyakran találkozhatunk napozó mocsári teknősökkel, kecskebékákkal és siklókkal.

Csak szitakötőből 48 félét is felfedezhetünk a területen, de a tavirózsa látványa is lenyűgöző.

Ezt az életben bővelkedő természeti csodát fedeztük fel nemrég, aminek viszonylagos érintetlensége ellenére nagyon is sok emberi ártalomtól és rombolástól kell szenvednie. Tanulságos kiránduláson vagyunk túl, ami szomorú tükröt tartott elénk a ránk váró kiüresedő világról, miközben még inkább megerősítette azt az elhatározást, hogy igenis változtatni kell valamit azon, amit elrontottunk!

 

Napunkat a Kopácsi-rét Természetvédelmi Terület legújabb büszkeségénél, a 2022 májusában átadott tököspusztai Bemutató- és Oktatási Központnál kezdtük (Tikveš). A XIX. század végi Habsburg kastélyt körülvevő park igazi famatuzsálemeknek ad otthont – ámulva gyönyörködhetünk a sokat megélt és annál többet látott őshonos fajokban.

A tököspusztai vadászkastélyt a legtöbbször csak Tito-kastélynak hívják, mivel a szenvedélyes vadász hírében álló államfő kisajátította magának a birtokot.

A híressé (vagy hírhedtté) vált kastélyban sok ismert ember megfordult, köztük Brezsnyev és Kádár János is, akiknek látogatásáról külön kiállítói szobában emlékeznek meg. 

 

A vadászkastély 1970-es években épített szárnyépületében kapott helyet az interaktív elemekkel gazdagított bemutatóközpont, ami különleges hang- és fénytechnikával, illetve lenyűgöző képi illusztrációkkal mutatja be a terület élővilágát. A legkisebbek a legkülönbözőbb játékelemek segítségével ismerkedhetnek meg a Kopácsi-rét örökségével és történetével: saját folyómedret alakíthatnak ki világító homokból, kvízezhetnek, átbújhatnak a nádasok akadálypályáján és végig kísérhetik a hosszú utat megtevő madarakat vándorlásaik során.

Az egyik legmegdöbbentőbb élmény mégis az volt, hogy minden játék, kreatív megközelítés és sokszínű ismeretátadás ellenére a gyermekekkel érkező szülők mintegy átrohanva pipálták ki a bemutatóközpont megtekintését.

A legkisebbek az érintőképernyőkhöz érve céltalanul püfölték a kijelzőket, miközben egyetlen szülőnek sem jutott eszébe odamenni, és türelemre inteni őket, vagy segíteni abban, hogy megértsék, mit szeretnének megmutatni az interaktív foglalkoztatók. Olyan tartalmas szobákban, ahol akár egy órát is el lehetne időzni, csak úgy átsuhantak az emberek, fel sem fogva, hogy mit láttak – az olvasásról már nem is beszélve.

 

Népszerű volt azonban a fotófülke, ahol magával Habsburg Izabellával szelfizhettek – mit sem tudva arról, ki mellett mosolyognak a képen.

Szomorú volt látni, hogy nincs megélt pillanat, nincs átélt élmény, és főképp nincs megszerzett ismeret vagy tudás, annál inkább van csalódottság, mikor a központ szuvenír boltjában műszaki okok miatt nem lehet mindent összevásárolni. Csak egy dolgot nem értek: akkor miért jöttek ide?

Szabadulva a társadalmi problémák és a jövő generációira váró üresedés nyomása alól, utunkat a Kopács északi szélén lévő Fehér Tavirózsa Tanösvény felé vettük – bízva abban, hogy az éltető természet segít kizökkenteni a látottakból. A 2400 méter hosszú, cölöpökön álló fahídrendszer egy kis látogatóközpont mellől indul, és több részen kivezet a partra, illetve visszavezet onnan. Utunk során a kihelyezett információs táblák mutatják be a helyi flórát és a faunát, és a tanösvény végétől pár perc sétára érhető el a sétahajók kikötője, amely napelemes kirándulóhajókkal várja az ide érkezőket. Az egyórás hajóúton a Szakadás-tó nyílt felületéről figyelhetjük meg a helyi élővilágot, a Csónakút nevű csatornában pedig egészen a Kopácsi-tóig úszhatunk fel.

 

A vízi ösvényen sétálva gyermeki lelkesedéssel fedeztük fel a vízből elő-előbukkanó teknősöket és békákat, és örömmel vettük elő madárazonosító alkalmazásunkat, hogy megtudhassuk, pontosan mely fajok dalolnak körülöttünk. Örömünk azonban nem sokáig tartott, mert hamar elénk tárult a valóság: egy értékes, védelem alatt álló természeti kincs szomorú története, ami az arcunkba dörgölte az emberi nemtörődömség kiábrándító megnyilvánulásait. Az már talán el sem éri az ingerküszöböt, hogy 

bármerre néztünk, műanyagok és szemét tucatjaival volt tele a víz, és talán már az sem hatja meg a sokat látott olvasót, hogy némelyikük a szemünk láttára röpült a vízbe,

de remélem, hogy az már nem fér bele a „rendben van” kategóriába, hogy egy közösségi oldalra feltölthető szelfiért valaki teknősöket emeljen ki a vízből – elszakítva őket a körülöttük pihenő utódoktól.

 

Vannak pillanatok, amikor az ember megáll, és csendben néz, mert óvatos figyelmeztetésével vagy kérésével nem akar egy gyűlöletcunami középpontjába kerülni, de vannak olyan pillanatok is, amikor azért áll meg a test és azért némul el a száj, mert egyszerűen nem akarjuk elhinni, hogy azt látjuk, amit. Kérdem én:

meddig lesz rendben az, hogy tisztelet, erkölcsi norma, etikus elvek és minden más igen fontos szempont nélkül – a szabad fogalmát félreértelmezve – úthengerként gázolunk át élőn és élettelenen?

Meddig uralkodhat az ego az ember felett, és mikor lesz egy határ, amikor azt mondjuk, hogy nem?

 

Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak bennem akkor, és kavarognak még most is, az általában pozitív életszemléletemet háttérbe szorítva. Azóta sem tudom hogyan lehetne ezt visszafordítani, de azt tudom, hogy legközelebb hiába bénul le a test, és hiába némul el a száj, a sokkhatás megszűnésével azonnal szóvá teszem. Talán ez az, amit tehetünk – amit itt, ilyenkor és szelíden megtehetünk: szóvá tenni, hogy nagyon nincs rendben a pusztítás!

Helyszíni fotóinkból lapozgatható galériát állítottunk össze: