Tulipán helyett: gondoljuk már át, kinek mit jelent „a nő”?!

Ünnep

Tulipán helyett: gondoljuk már át, kinek mit jelent „a nő”?!

Nem vagyok oda a Nemzetközi Nőnapért. Persze nekem is jólesik, ha a családom csokival kedveskedik nekem, de csak úgy látom értelmét az ilyen világnapoknak, ha az év többi napján is komolyan vesszük az adott ügyet, ha valós tartalommal bírnak, és nem csak abból áll egy-egy ilyen köszöntés, hogy valaki kezébe nyomunk egy kókadt tulipánt a sértődések elkerülése érdekében. De ha már itt egy ilyen nap, esélyt kapunk elgondolkodni: ki mit gondol a nőkről? Olvasmányos vélemények következnek. 

Jómagam szeretem, hogy kettessel kezdődik a személyi számom. Jó érzés szoknyát húzni, és hallgatni saját magassarkúm kopogását. Már a farmernadrág-bakancs kombóhoz sem félek piros rúzst használni – a maszk miatt kezd nagyon hiányozni. Olykor jólesik színesre lakkozni csutka körmeimet, vagy extrahosszú fülbevalót felvenni.

Ám nőiségemet korántsem külsőségekben élem meg. Hiszem, hogy egy nő gyermek nélkül is maximálisan kiteljesedhet, mégis az én személyiségem akkor szilárdult meg igazán, amikor anyává váltam. Elvehetetlen magabiztosságot, különleges rutint és helyes önképet kaptam három gyermekemtől. Szeretem, és nekem fontos is, hogy munka és három gyerek mellett nekem köszönhetően ragyog a ház, néha viszont a fenébe kívánom a porszívózást és a zoknipárosítást. És igen, van, amikor tetőfokára hág nálunk a kupi. Imádom, hogy a férjem reszortja a konyha, aki még fülpiszkálót is használ a tűzhelytakarításhoz, és fényévekkel jobb pörköltet készít, mint én. A bevásárlásban is sokkal jobb, mint én. Kiegészítjük egymást; nőként sosem voltam alárendelve a férjemnek, egy pillanatig nem éreztem magam kiszolgáló személyzetnek (ja, dehogynem, a gyerekeimének), vele a kezdetek kezdete óta együtt húzzuk a szekeret, egy irányba.

Mégis: sokszor nem találom magamban a nőt, inkább „csak” anyának érzem magam,

kicsit zavarnak a szarkalábaim, míg a férjem ráncai nagyon tetszenek. Hogy ebben a világban mindig, minden nő számára jó érzés-e nőnek lenni? Nem, sokszor nem az. Magam is éreztem már, hogy másképpen bírálnak el a nemem miatt, és azt gondolom, ez nem igazságos! De nagyon bízom abban, hogy még az én életemben eljön az a pillanat, amikor nem kerülök hátrányba női mivoltom miatt, és az anyaság sem veti vissza senki karrierjét. Szeretnék olyan világban élni, ahol nem számít a nemünk, mert csakis tudásunk, készségeink után ítélnek meg. 

De addig is, ismerjük el: mai napig vannak életek, amikben nőnek lenni olykor kőkemény munkával, áldozathozatallal, beskatulyázással, lealacsonyítással, képtelen megfelelések hosszú sorával jár. És vegyük észre, hogy milyen jó az, hogy sokan már nem szenvednek ilyenektől. Én a saját életemben, a hétköznapokban például nem ezt élem meg: nem cserélnék egyetlen férfival sem, mert szeretek nő lenni!

Nőnap alkalmából nőket és férfiakat kérdeztem mindenféle korosztályból: mit jelent számukra „a nő”? 

Tibor, 23 éves egyetemista:

Fiatal koromból adódóan egyelőre még csak igyekszem rájönni arra, mit jelent nekem a nő. Volt már néhány kapcsolatom, szerelmes is voltam már, de ráérek az elköteleződéssel. Nem is vagyok biztos abban, hogy a mai világban létezik-e még az élethosszig tartó kapcsolat. Azt tudom, hogy szép példa van előttem, mert édesanyám egyedül nevelt fel engem és a nővéremet. Megadott nekünk mindent, amit azok a gyerekek kaptak, akikről két szülő gondoskodott. Akkor nekem ez természetes volt, de fiatal felnőttként ma már látom, hogy anyu eszeveszett munkatempót diktált magának csak azért, hogy mi semmiben ne szenvedjünk hiányt. Kamaszként cikinek éreztem, hogy ő keni a reggeli szendvicseinket, és folyton kivasalja az összes ruhánkat. Még ma is telepakolja kajával a táskámat, ha a kollégiumba indulok, pedig évek óta magamat tartom el. Igazi menedzserként tudja irányítani az életem, ha arra van szükség, de hagyott bennünket szárnyalni, amikor annak ideje volt. Gondoskodó tyúkanyó, magabiztos családfenntartó, testben és lélekben erős nő, aki a sok megpróbáltatás ellenére még mindig sugárzóan gyönyörű.

Nem az anyukámat keresem a másik nemben, de valami nagyon hasonlót.

Hédi, 34 éves, hivatalnok:

Szerintem sok esetben nem lenne szabad különbséget tenni nő és férfi között, hiszen annyi minden megváltozott az elmúlt évtizedekben. Igenis, mind a két nem képviselje ugyanazt a létezés minden szintjén. Mindeközben szeretem, ha egy férfi kinyitja előttem az ajtót vagy felsegíti a kabátom, ha kapok egy szál virágot nőnap alkalmából. A XXI. században sem vagyunk egyformák, és a megítélésünk sem az, így bőven van még hova fejlődnie a női egyenjogúságnak. De egyvalamiért mindenképp örülök, hogy nő vagyok: kétszer is átélhettem a szülés és születés csodáját, ami életem legszebb két pillanata volt. Igen, van amikor szívesen cserélnék a férjemmel, de az anyaságot semmi pénzért nem adnám! 

Gábor, 44 éves, egyéni vállalkozó

Nem szívesen jellemezném pont én, hogy milyen egy tökéletes nő, hiszen én sem vagyok makulátlan. Egyszer már azt hittem, megtaláltam a másik felem, de kilenc év után annak csúnya válás lett a vége, amiben természetesen én is nyakig benne voltam. A közös gyermekünkért viszont életem végéig hálás leszek a volt feleségemnek. Kapcsolatunk elején sajnos sokat kellett nélkülöznünk, és nem is töltöttünk kellő időt egymással. Elmentünk egymás mellett. Huszonévesként egész mást gondoltam a nőkről, mint most, életem derekán. Ma már azt mondom, hogy egy párkapcsolatban rajtunk is múlik, mit hozunk ki a másikból, nem lehet ujjal mutogatni a párunkra, hiszen együtt vagyunk kerek egész. Nehéz lehet a férfiak és a társadalom elvárásainak megfelelni nőként a mai világban, épp ezért lettem nagyvonalú. Nem hiszek abban, hogy a nő a mi oldalbordánk. Ketten alkotunk egy csapatot, ahol egymás támogatásával, a másik póráz nélküli szabadon engedésével éljük mindennapjainkat. Nem tagadom, szeretem, ha egy tiszta és rendezett otthonba térhetek haza, ha meleg vacsora vár az asztalon, de mivel a mostani párom is rengeteget dolgozik, igyekszem minél többször kivenni a részem a házimunkából. Tetszik, ha egy nő okos és talpraesett, ha egyedül is boldogul, de azt is szeretem, ha hozzám fordul segítségért. Viszont úgy a legjobb, ha együtt, kéz a kézben oldunk meg mindent. 

Szilvia, 53 éves üzletvezető

Ha őszintén akarok fogalmazni, akkor a férfiaknak mindig is sokkal könnyebb dolga volt, mint nekünk, nőknek. Elmúltam ötvenéves, már nagymama is vagyok. Akár le is húzhatom a rolót – mondják sokan, de én még annyi mindent érzek magamban! Tanultam, félbehagytam a főiskolát, gyerekeket neveltem, újra nekiugrottam a diplomának, váltam, újra megházasodtam, dolgoztam, állást kerestem legalább százszor, újra tanulni kezdtem, de akkor már a gyerekeimmel, háztartást vezettem, loholtam a pénz után a legtöbb esetben férfiakat megszégyenítő módon. Volt, hogy egyedül küzdöttem meg a mindennapokkal, volt, hogy egyenrangú félnek éreztem magam egy kapcsolatban. Nem akarok panaszkodni, mert szép életem van, egészséges vagyok, igyekszem fitten tartani magam mindenhogyan. Mindezekkel együtt szeretek nő lenni! De azért sokszor nehéz. Nem állítom, hogy a férfiaknak nincs meg a maga bajuk, de szerintem a nőknek mindig több kört kell futniuk. Nincs bajom a nőnappal, de szerintem nem egy szál virággal kéne bennünket ünnepelni, hanem meg kéne teremteni a mindenkori harmóniát, amiben nő és férfi, gyerek és felnőtt is megtalálja komfortos helyét. 

András, 68 éves, nyugdíjas

Idén éppen negyven éve vagyok együtt a feleségemmel. Számomra ő a nagybetűs NŐ. Amikor a 80-es évek elején összeházasodtunk, és egy véletlennek köszönhetően egy csöppnyi lakásban kezdhettük meg közös életünk, csak egy ágy és kis fridzsider volt minden berendezésünk. Reggeltől estig dolgoztam, a feleségem szintén munkába rohant állandóan, de bizony jobbára neki jutott a házimunka is. Később a gyereknevelés oroszlánrésze is rá hárult, és férfiként egyszerűen nem értettem, hogyan is képes minden fronton kiválóan teljesíteni. Ugyan az évek során lakásunk szebb és takarosabb lett, a bútorok kicserélődtek, gyerekeink kirepültek közös fészkünkből, ám az egymás iránt érzett szeretet és tisztelet ugyanaz maradt. A feleségem lelket adott a nappalinak, a konyhának, a fürdőszobának, a hálónak, talán még a kamrának is.

Mindenhol ott volt az ő kéznyoma:

a kis konyhakertünk gondozásában, a könyvek sorrendjében a polcokon, a makulátlan terítő pontos elhelyezésében az asztalon. Édesanyaként, az idő múlásával megváltozott a külseje, de még most, nyugdíjasként is úgy mosolyog, ahogy az esküvőnkön. Ugyanolyan szépnek látom, mint negyven éve, ráadásul a kuglófja még finomabb lett. Nekem ő jelenti az állandóságot.

Éva, 85 éves pedagógus

Kisgyerekként, a háború előtt, aztán nagyobb lányként a háború után is csak fiú barátaim voltak. Jókat játszottunk együtt, de soha nem szerettem volna fiú lenni. Mindig barátságban voltam önmagammal. Mire felnőttem, szerencsére találtam egy olyan férfit, aki mellett meg tudtam élni női mivoltom: életvitelben, szerelemben, műveltségben egyenrangú félnek tekintett. Immáron 64 évnyi házasságot tudhatunk magunkénak. A munkahelyemen is mindig egyenrangú emberként bántak velem. Soha nem ért hátrány azért, mert nő vagyok, és vezetőként is elfogadtak a kollégáim, legyen szó nőkről vagy férfiakról. Otthon mindig is társ voltam, sosem tulajdon – ez nagyon fontos egy kapcsolatban. Szerettem a női szerepeket a családban: a háztartást, a főzést, az otthon berendezését, csinosítgatását. Két fiunkat édesapjukkal közösen, a legnagyobb egyetértésben neveltük fel. Aztán az unokák körül is legtöbbször együtt sürgölködtünk, és remélem, még sokáig meghatározó részesei lehetünk dédunokáink életének. 

Ajánljuk még:

Mindig az a kérdés, hogyan csinálunk négy gyerekkel karriert... – Interjú Kokas Katalinnal és Kelemen Barnabással
Tehetségesek, mint a nap, energikusak, mint a szél, tüzesen szenvedélyesek és természetesen közvetlenek, akárcsak a napsütötte föld érintése: milyen koreográfiát írhat az élet Kokas Katalin és Kelemen Barnabás hegedűvirtuóz párosának a pandémia után éledező nyárban? Az elmúlt egy évről és a bontakozó tervekről beszélgettünk egy budai kávéház forgalmas teraszán, négyesben: a két világhírű hegedűművészt ezúttal ugyanis negyedik gyerekük, a három hónapos Zsigmond is elkísérte. Számomra a legtalálóbb kulcsszó, ami a Kokas-Kelemen házaspár művészi és emberi minőségét jellemzi: a szimbiózis.