Születés, halál, válások: áldott és átkozott húsvétjaim sora

Ünnep

Születés, halál, válások: áldott és átkozott húsvétjaim sora

Vannak események, amelyek meghatározóak az életünkben, de hogy mikor történtek pontosan, az a múlt ködébe vész, még akkor is, ha az a történés szerves része családunk, gyerekkorunk vagy fiatalságunk történelmének. Néha valamilyen évszakhoz kötve emlékszünk azokra az eseményekre, vagy fordítva, maga az esemény az, amely egy életre felejthetetlenné tette azt az évet, évszakot vagy napot, bár a pontos dátumra már senki sem emlékszik. 

Valahogy így: „Tudjátok, azon a télen, amikor nagypapa meghalt”, vagy „Na ne már, hát tudnod kellene, Ilus azon a tavaszon ment férjhez”, esetleg ily módon: „Ez az a nyár volt, amikor a nyaraló beázott, te meg Jani meg majdnem vízbe vesztetek a viharban.” Az ilyen mondatok nyomán aztán órákig is eltartó, parttalan viták indulhatnak meg, amelyből egy kívülálló csak részleteket ért, valamint azt, hogy az egymásnak feszülő felek örökre és visszavonhatatlanul egy alomba tartoznak. Egy fészeknek a fakuló emlékeit őrzik ilyenkor, és a felek az emlékmorzsákat orozzák el egymás elöl, vadul.

Nekem tavaszi, a húsvéttal szorosan ölelkező emlékeim maradtak meg élénken gyerekkoromból, és az elmúlt évekből. Pedig voltak karácsonyok és más ünnepek is, esküvők, temetések, keresztelők és gyönyörű telek és nyarak. Ám az igazán jelentős dolgok sokszor éppen húsvétkor, vagy az ünnephez nagyon közeli időszakban estek meg velem. Talán nem véletlenül: tavaszi lány vagyok, áprilisban születtem. 

Most, ezen a szokatlan ünnepen végiggondoltam, mennyi-mennyi élmény, emlék, tragédia köt egy-egy húsvéthoz: jelentős és életemet megváltoztató események, amik minden nagy ünnepen velem vannak azóta is. Egy részük megmagyarázhatatlan, egy részük erőt adó, tanulságos történés – és mind rámutat arra, hogy az élet élni akar. Vírus alatt, ünnepben, és mindenkor: az élet megy tovább.

Az első Húsvét

Igazából az pont a negyedik húsvétom lett volna, bár az első háromról nincs emlékem. Nyúlfarknyi sem. Nem rémlik édes sütemények emléke, kölniillat, se puha nyuszi simogatása. És azért a feltételes mód, mert

az a húsvét se így, se úgy nem vált ünnepé sosem. Azon a húsvéton szakadtam ki testvéreimmel a családi fészekből,

és az már csak keserű ráadás, hogy éppen a negyedik születésnapomon.

A korai ébresztésre emlékszem, álmos bóbiskolásra az autóban. Egy fehér színű Lada suhant velünk az úton – persze nem ismertem az autómárkákat, később, sok évvel később ért utol valamilyen fanyar felismerés, hogy az autó, amivel messzire vittek otthonomtól, egy Lada volt. Anyám ölében voltam egész úton – én úgy emlékszem –, de persze ki tudja, lehet csak mi gyerekek bújtunk össze az autó hátsó ülésén, és csak szeretném ezt az emléket magamnak, az anyám ölelő karjait magam köré, azon a hosszú, az életünk irányát örökre átíró úton.

Azon a húsvéton kerültünk állami gondozásba testvéreimmel. Ez fix, ezen nincs vita, ha nővéremmel szóba kerül kora gyerekkorunk. Az emlék tiszta és közös: az elszakadás fájdalmával átitatott, magányos húsvétra emlékezünk.

Második húsvét

18 éves vagyok, szinte még gyerek. Magányom sötét lyuk, egyetlen szeretetkapcsolatomba sűrítem múltam árnyait, minden sejtemmel gyökeret ereszteni vágyom. Húsvétra készül a világ, én meg nőgyógyászhoz. Gyanúm beigazolódott, igen: gyereket várok.

Örömöm leírhatatlan volt és szent, olyan, mint a Feltámadás.

Harmadik húsvét

A legbiztosabb emlék: fekszem a szülőágyon. Pár órája még tojást festettem az első fiammal, piskótát sütöttem. Készülődtem, és készülődött kifelé az új élet is. Éreztem apró jeleit, de nem szóltam senkinek: csak ezt a tojást még pirosra festem, most még egy puszit adok a gyerek homlokára, még tisztába teszem, majd a következő feladat, ölelés után szólok. A csokoládémázat főztem éppen, amikor szinte a semmiből tört rám az első nagy fájdalom, amit követett a második, harmadik, és épp csak elmúlt dél, már karomban tarthattam a második fiamat.

Húsvét hétfő volt akkor, az egyik leggyönyörűbb húsvét, amit az élet adott nekem.

Negyedik húsvét

Három fiammal készültünk húsvétra, két óvodás, egy pár hónapos baba a családom. Kapkodás volt – falun nagy ünnep ez, sütés-főzés, virágpompás kiskertekben nedves gereblyenyomok, tojásfestéktől maszatos gyerekkezek itt is, ott is. Legnagyobb fiam könyörgésére meglágyult a szívem, bármennyi is rajtam a teher, egy-két gyerekkel több már nem számít, két sütés között elugrottunk a legjobb pajtásáért, fessen tojást ő is velünk. Az anyukája örült, jobban halad a munkával nélküle. Mi egy pillanatra, egyetlen pillanatra álltunk meg egy rokonnál, valamit ad, vagy én adok át, nem tudom már, de a gyerektest puffanásának hangját, ahogy a fedés nélküli, mély betonpince aljára zuhan, máig hallja fülem. Az utána következő percek, órák, napok történéseit ismét homály fedi – ki ugrott utána, ki hova lépett, mondott vagy sikoltott, kitörölte az agyam

– de az érzést, a zsigeri, minden porcikámat zselésítő azonnali rettegést, hogy meghal-e az a gyerek, vagy ha életben marad, milyen áron, máig őrzi szívem.   

Ötödik húsvét

Csak egy érzés volt, finomabb a lepkeszárny simogatásnál is; testen kívüli, nem fizikai érzés. Éteri kis ezüstszálak pendültek valahol, aminek üzenetét előbb éreztem és értettem, minthogy testem bármilyen módon jelzett volna nekem. Anyaságom negyedik fordulójához értem.

Újabb gyerek jön, és tudtam, pedig nem tudhattam, hogy a lányom üzen nekem.

Húsvét után volt egy nappal, a fiúk által összegyűjtött tojások még egy tálban pihentek: gondosan festettek és ügyetlenül mázoltak, egy-egy matricás, gyorsan színezett is akadt köztük. Néha törtem egyet nekik. Kenyér nélkül ették, majd futottak játszani. Meleg volt, mintha a nyár osont volna el az ablakon azon a napon, pedig a lakás még ontotta magából a húsvéti kölniszagot. Tíz-tizenöt idegen illat keveredett, szinte fájt a szagok kavargása, mégis boldog voltam a bennem pendülő élet-érzéstől. Erre, amíg élek, emlékezem.

És az utolsó

8 perc alatt váltam, tettem le 25 évet. Szépet és nem szépet. Húsvétokat. Karácsonyokat. Születésnapokat. Kenyeret, és kenyértörést. Kenyér és ígéretszegést. Virágillatot és tüskéket. Egy római utat. Majd egy utolsót, a zarándokbarangolást hegyen-völgyön át egyedül, egészen Santiago konduló harangjáig, ahol

már tudtam, elengedem a közös jövőt, az illúziókat.

Emlékszem arra a napra, arra a húsvétra, nem éreztem boldognak magam egy pillanatra se, de erősnek igen. Se előtte, se utána nem éreztem annyira erősnek magam, mint azon a húsvéton: készen voltam egy új életre.

UPDATE: Folytatódik a sor. Idén nagyszombaton kitört az autónk kereke, vasárnap pedig megszületett a negyedik unokám!

Továbbiak a szerzőtől:

„AZ ALKOTÁS NYELVET AD A NÉMÁNAK” – RIPORTUNK BÖJTE CSABA ÁRVAHÁZÁNAK MŰVÉSZETI MUNKÁJÁRÓL

TEJEN ÉS KENYÉREN TÚL ELKÉLNE A VALÓDI ÉRDEKLŐDÉS IS – AZ IDŐS EMBEREK SZÜKSÉGLETEIRŐL

NEM A MUNKA LÁTHATATLAN, HANEM A NŐK, AKIK ELVÉGZIK AZT

Ajánljuk még: