„Mindenből jutott mindenkinek annyi, amennyi elegendő” – elődeink öröksége

Hevesen dobogott a szívem, mert délután csomagot hozott a posta, és ilyen még sose volt. Tisztán emlékszem, milyen izgatott voltam, pedig még nagyon kicsi voltam... Mi lehet benne? De nem lehetett kibontani, csak amikor „apa majd hazaér”, és az még sokára volt, mert a gyékényesi vonat mindig vacsora után érkezett. Egyre csak bűvöltem a szemeimmel a csomagot az asztalon, és vártam, hogy végre megtudjam, mit rejt.

Odakint havazott, és eszembe jutott, hogy ilyenkor szokott vágányzár lenni, meg hótorlasz, és akkor nem járnak a vonatok, és ha apának ott kell aludnia egy állomásfőnökségen (vasutasgyerekként ismertem a vasútközlekedés és az időjárás viszonyát, pedig még nem ért a földig a lábam), akkor ma nem is bonthatjuk fel a csomagot…

De megcsörrent a kulcs a zárban, és akkorra már nagyon izgatottak lettünk. Apa lerázta a havat a kabátról, „nyissátok csak ki, mondta, de óvatosan, hátha törékeny”… A dobozból sok-sok zizegő selyempapír került elő, a hang ma is zene füleimnek, majd jól bebugyolálva előkerült egy fenyőfaág. Rajta mesésen szép díszek, és négy kis csiptetős gyertyatartóban négy szál gyertya. Finom fenyőfaillata volt, a díszek csillogtak, mint egy varázskastélyban. Úgy éreztem, még sosem láttam ilyen szépet, mert a mi fenyőfánkon egyszerű, színes gömbök voltak, kis villanykörtékből füzér, és az iskolában mindig kellett papírdíszeket csinálni, egymásba font karikákat, meg csüngő hóembereket.

A díszes fenyőág egész ünnep alatt ott volt az asztalon, és esténként apa meggyújtotta a gyertyákat, amíg el nem fogytak egészen.

Néhány év múlva – akkor már Budapesten – karácsonykor látogatóba mentünk Rákospalotára, ahol nagyanyám és számos nagynéni élt. Régi, kedves kis ház volt, elsőre szívembe zártam. Bent finom kályhameleg, a fotelban macska, a sarokban egy kis fenyőfa: csupa rácsíptetett kis gyertyatartóval, igazi gyertyákkal. Örvendtek, hogy megjöttünk. Én csak ámultam, hogy milyen szép ez a fenyő a sok ráaggatott dísszel, mintha láttam volna már ilyeneket valahol… Kaptam egy gyertyát a kezembe, hogy gyújtogassam meg vele a többit… és akkor megéreztem azt a finom gyertyaillatot.

 

Az asztalon csipketerítő, régi, szép virágos porcelánok. Virágos csészékben gőzölgő tejeskávé, a gyerekeknek forró kakaó. Szinte babajátéknak tűnő kis tányérokon aprósütemények: vaníliától illatozó kiflik, alig egyfalatnyi zserbók, csokoládés tetejű, krémes-bársonyos sütemények. Nálunk otthon egyszerű edények voltak, semmi cifraság, új lakótelepen, modern lakásban kis háztartást vezetett anyám. Azt hiszem, nagyon kevés edényünk volt, és úgy általában mindenből kevés volt.

Nekem az a szoba, a gyertyaillattal, a gyönyörű porcelánokkal, maga volt a csoda. Nem győztem betelni vele, ittam magamba annak a meghitt karácsonyi délutánnak minden pillanatát.

Minden karácsonykor meglátogattuk őket, alig vártam már, hogy eljöjjön az a nap: a cserépkályha melege, a fotelban szundító macska, a ráncos kezek simogatása, a finom illatú fenyő a varázsdíszekkel, a gyertyafény, a míves porcelánból gomolygó, forró ünnepgőz.

Egy idő után már nem kísértek ki, a kertkapu kulcsát beadtuk az ablakon. És eljött az az év, amikor már nem volt ott karácsony, amikor hozzám vándoroltak dobozban az elárvult díszek, a virágmintás porcelánok, a fürdőszobában mosolygó vizeskancsó.

Őrzöm a kézzel írt könyvecskéket, amelyekben ott vannak a receptek, azok a sütemények, amelyek oly sok éven át hozzátartoztak a rákospalotai karácsonyokhoz.

Sok idő kellett ahhoz, hogy megértsem a kezeket vezető bölcsességet, az egészen kicsire szelt sütemények titkát. Nem, nem az irigység beszélt belőlük, hanem a nehéz idők szólama szólt: volt MINDEN és MINDENBŐL jutott MINDENKINEK. Annyi, amennyi elegendő.

A régi porcelán ünnepnapokon mindig előkerül – és mint írtam, sok ilyen van, mert ünnep a barátok látogatása is. Van bennük valami jó a régi rendtartásból, a hetedik napból. Ha elővesszük, érezzük az elődök keze nyomát, itt vannak velünk ők is.

Valahogy így lesz folytonos a világ, így adjuk tovább a hagyományokat, a családi emlékeket, amiket most már én formálok gyermekiemnek útravalóul: őrizzék, adják tovább.

Ünnep idején talán nincs is annál szívderítőbb sóhaj, mint amikor karácsonyi készülődés közepette betoppan az egykori rákospalotai háziorvosnak az unokája, és abból a csészéből szürcsöljük a teát, amiből sok-sok évvel ezelőtt a nagypapája kortyolta az én nagyanyámékkal.