Lelkünk adventje, szívünk karácsonya – ma gyújtjuk az első gyertyát az adventi koszorún

Az adventi időszakot a karácsony ünneplésének elterjedésével egy időben, az V. században kezdték el megtartani, eleinte négy-, majd öthetes ünnepi előkészületként. A négy adventi vasárnap „rendszerét” VII. Gergely pápa rendelte el, azóta él keresztény és polgári hagyományként az európai kultúrkörben.

Adventi naptár 1955-ben – Fotó: Fortepan / Gresz Miklós 

A római katolikusoknál az advent az egyházi év kezdete is egyben, ennek megfelelően a megtisztulás és az előkészület, a csendes bűnbánat időszaka. Hagyományosan ugyanolyan böjti idő, mint a húsvétot megelőző nagyböjt – az 1661-es nagyszombati zsinat be is tiltotta a lakodalmakat és zajos mulatságokat, egészen vízkeresztig – bár a böjtölési szokás a XX. század közepére kikopott. Ugyanakkor funkciója ma is igen hasznos volna, nem csupán vallási értelemben, de lelki és testi egészségünk megőrzése szempontjából is.

A böjtnek a vallásból ismert bűnbánati és tisztító hatása valójában nagyon is praktikus életviteli szempont volt eleink számára.

Az őszi betakarítási időszak lezárultával a karácsony előtti disznóvágásokig pihentetni, tehermentesíteni kellett a szervezetet, hogy az ünnepi lakoma valóban az év gazdag termésének megünneplése lehessen. Nagyanyáim böjti étrendjében ilyenkor szerettem meg a főtt édes kukoricát, a málékenyeret, a sült almát, az olajba forgatott savanyú káposztát és az üres fuszulykalevest. Emlékszem, gyermekként milyen finomnak tűntek ezek a nagyon egyszerű ételek, amelyeket leginkább ilyenkor készítettek nagyanyáim.

Adventi koszorú a karácsonyi asztalon 1936-ban – Fotó: Fortepan / Kieselbach Tamás 

András napjához (november 30.) legközelebb eső vasárnap ünnepeljük advent első vasárnapját és ekkor gyújtjuk meg az adventi koszorú első gyertyáját. Az első adventi koszorút Johann Heinrich Wichern hamburgi evangélikus lelkipásztornak tulajdonítják, aki 1838-ban az általa alapított gyermekotthonban minden istentiszteleten egy-egy gyertyát helyezett egy fa csillárra, így ünnepelte a gyermekekkel a karácsony közeledtét. A csillárkoszorúból született adventi koszorú szokását és szimbolikáját viszont a római katolikus hagyományból őrizzük, innen terjedt el egész Európában, így a Kárpát-medencében is.

Hit, remény, öröm és szeretet: ez a négy adventi vasárnap központi motívuma és a koszorú négy gyertyájának jelentése.

Első vasárnap a megváltásba vetett hitünket jelképezi, Ádámot és Évát szimbolizálva, és színe a lila, akárcsak a második vasárnapon a remény ünnepére meggyújtott gyertyáé. A lila szín ezúttal a zsidó népnek tett ígéretre utal, miszerint ők adják majd a messiást, a világ megváltóját.

Adventi koszorú 1954-ből – Fotó: Fortepan / Kieselbach Tamás

Rózsaszín gyertyát gyújtunk advent harmadik vasárnapján, amikor a világosság örömét, azaz a megváltó érkezését idézzük fel, előrevetítve a karácsony központi motívumát. Így ez a gyertya Szűz Máriát idézi, aki életet adott a kis Jézusnak. A negyedik, ugyancsak lila gyertyát a bűnbánat és a megtisztulás jelképeként gyújtjuk meg, Keresztelő Szent Jánosra emlékezve, aki megjósolta a megváltó eljövetelét.

A négy égő gyertya együttesen a fény győzelmét testesíti meg a sötétség felett, így nemcsak a keresztény, de az egyetemes emberi kultúra szimbólumai.

A protestáns hagyományban több helyen is másképp néz ki az adventi gyertya: a lila helyett piros vagy vörös színű gyertyákkal, a rózsaszín helyett pedig fehér gyertya van a koszorún. A fehér gyertya Jézust jelképezi, aki békét hozott a világra. Olykor a négy piros gyertya közepébe helyezik és ezt gyújtják meg karácsony estéjén.

Fotó: 123RF

A karácsony előtti időszak hagyományvilága még ma is legalább olyan sokrétű, mint az ünnep hajnalán. A tilalmak mellett varázslás és hiedelmek, valamint szívet melengető dramatikus szokások is élnek a magyar nyelvterület különböző szegleteiben.

Az adventi hajnali misék, azaz roráték a család minden női tagjára nézve szinte kötelezőek voltak.

Ám, ha az eladósorban lévő leány még a roráté előtt levágott három darabkát a harangkötélből és azokat a pántlikájában hordta, farsangkor komoly kérőre számíthatott.

A roráté előtti idő egyébként is mágikus időnek számított, ekkor jártak a boszorkányok, ezért vigyázni kellett, nehogy nyitva legyen az ól, nehogy megrontsák az állatokat. Mindkét hiedelemszokás igen praktikus gondolkodásra vall: a leányok is szívesebben mentek rorátéra a kelendőség ígéretével és a karácsonyra levágandó állatok védelmére is hatékonyan emlékeztetett a gonosztól való félelem.

Karácsony előtt kilenc nappal elkezdődött a Szentcsaládjárás vagy szentcsaládkilenced. Ezt a szokást Szállást keres a Szentcsalád néven is ismerjük, és a magyar nyelvterület keleti végein és Szlovéniában még az 1970-es években is élénken tartották a székely közösségek. December 15-én kilenc család összeállt, hogy karácsonyig minden este egy-egy családhoz elvigyék a Szent Család képét és imádkozzanak. A Szent család fogadása advent volt az adventben, hiszen pontosan olyan előkészületeket igényelt, mint a karácsonyi várakozás:

kitakarították a házat és egy napig böjtöltek, hogy befogadhassák otthonukba a szentséget.

Az adventi időszakra esik a gyermekek által várva várt Mikulás-járás is, melynek ugyancsak keresztény gyökerei vannak: Szent Miklós püspök, a gyermekek és diákok védőszentjének ma már mitikus alakja elsősorban a szegény sorsú gyerekek megsegítőjeként került be a köztudatba, majd az ajándékozás szokása szélesebb körben is elterjedt a XIX. században.

Mikulás-járás 1936-ból – Fotó: Fortepan / Kieselbach Tamás

Kezdetben az ablakba kirakott, megtisztított csizmácskákba még elsősorban csak szaloncukor került, később, már a XX. század végén kezdtek apróbb játékokat is belecsempészni. A magyar falvakban 1900 előtt Miklósolás néven élt az a maszkos alakoskodó szokás, amit december 6-án, Mikulás napján gyakoroltak, gonoszűzés céljából. A jelmezbe öltözött fiatalok láncot csörgetve ijesztgették a kisebbeket, hogy elűzzék a gonoszt és jó viselkedésre bírják a gyerekeket. Nem meglepő, hogy ez a szokás hamar kikopott a gyakorlatból.

Gazdag adventünket december 13-án, Luca napján újabb boszorkányos szokás tarkítja. Luca-szék, Luca-naptár, Luca-búza, Lucázás: mind ehhez a Luca-hagyománykörhöz kapcsolódik és mindegyike a jövendőmondásban segít.

Luca napján búzaszemeket kezdtek el csíráztatni, hogy karácsonyra megnőjön a búza, így jövőre a termés is kiváló legyen. A Luca-búza végül a karácsonyi asztalra került.

A hagymakalendáriumhoz hasonló Luca-kalendárium lényege, hogy Luca napjától karácsonyig megfigyelték az időjárást és abból következtettek: a következő év januárjának időjárása olyan lesz, mint Luca-napján, februárban Luca másnapján és így tovább, a tizenkét hónap folyamán.

A Luca széke a boszorkányok felfedésének varázseszköze volt. Luca napján kezdték el készíteni, kilencfajta fából, hogy aztán karácsony estéjén a templomban felálljanak rá és onnan láthassák, ki a boszorkány a faluban.

Lucázásnak hívjuk azt a hagyományt, melyben a gyermekek kísérteteknek öltözve házról-házra jártak Luca nap reggelén, hogy mondókákkal kívánjanak áldást a ház népére és jószágaira. Ha nem kaptak adományt, átkot is szórhattak, így ebben a „játékban” az áldást hozó és a démoni Luca képe összefonódik.

Adventi szokásaink gazdag tárházát ma már egyéni és családi rituálék is gazdagítják és sok mindent átvettünk a nemzetközi hagyományból is. Az idei advent különösen értékes időszak számunkra, hiszen együttlétünk valódi összetartozásból fakad és igazi várakozással teli. Legyen áldott lelkünk adventje, hogy végül ragyoghasson szívünk karácsonya!

Fotó: 123RF