Koncert fél tízkor – A gyermeknevelés elviselhetetlen könnyelműsége

Ünnep

Koncert fél tízkor – A gyermeknevelés elviselhetetlen könnyelműsége

A lányom 9 éves. Én éppen az ötszöröse. A gyermek egy nap azzal állt elő, hogy szeretne elmenni az egyik kedvenc bandája koncertjére. 

A zenekar célközönsége nem éppen az ő korosztálya, de én, ugye, mindent megtennék a szemem fényéért, a zenekarba sem találtam semmi kivetnivalót, úgyhogy – a első hallásra – ez az egész jó ötletnek tűnt.

Később pedig már idejétmúlttá vált felülvizsgálni a döntést. Ilyen egyszerű, ha azt kérdezitek, mi a francot kerestünk éjnek évadján egy sikítozó, csápoló tömeg kellős közepén.

Most már bevallhatom: a problémakezelő technikám elsősorban a halogatásra épül. Gyakran gondolom azt, hogy addig még (ahol az addig a különféle okokból nem várt események időpontját jelöli vizsgától orvosi kontrollig) bármi történhet.

De mindig kiderül, hogy nincs miben reménykedni, általában nem történik.

Simán eljött hát ennek a koncertnek az ideje is.

És bár valószínűleg ki lehetett volna dumálni/meg lehetett volna valahogy oldani/el lehetett volna valamiképp odázni a programot még last minute, de egyszerűen nem éreztem volna tisztességesnek a 9 évesemmel szemben, hogy ezek bármelyikét megtegyem.

Amúgy nem tudom, miben bíztam, de amikor fél tízkor ott találtam magam a szabadtéri koncert küzdőterének közepén, kicsit már bántam a könnyelműséget. Nem csak azért, mert önszántamból nem pont ott lettem volna ebben a pillanatban, és mert két év alatt teljesen elszoktam a tömegtől. Leginkább azért, mert ráébredtem, hogy ha a 9 évesnek egyszerre csak elege lesz, akkor a többezres tömegből nehéz lesz kievickélni.

És így is lett, de ne ugorjunk ennyire előre.

Szóval az úgy volt, hogy a gyerekem semmit nem csinál félgőzzel. Ha koncert, akkor nyilván oda megyünk, ahol a sűrűje van, mert ki szórakozik a kivetítővel két utcával lejjebb? Na, ugye! Mi közel megyünk. Ha már ott vagyunk.

Ha meg már ott vagyunk, lehetőség szerint a kordonig nyomulunk, vagy, amire futja, jelen esetben – a 150 centijével – a negyedik sorig. Én mögötte állok, látom, hogy közel s távol én vagyok a rangidős, körülöttünk tizenéves lányok, amerre a szem ellát, és egy-két udvarlási fázisban lévő fiú, aki még nem tudja, hova csöppent. Valószínűleg őket is a a vágyuk tárgya iránti mély érzelmek vitték tévútra. Mindegy is.

Én a 9 éves mögött állok, az egyik kezem bilincsként a derekán, hát mégiscsak 9. A többiek meg minimum két fejjel magasabbak. Ugrálnak, ordítanak. A gyerekem is veszi a lapot, érzi a ritmust (amúgy tényleg, dobolni tanul, látom, hogy gyakran figyeli a dobos fiút) és ütemesen lengeti a karját, ahogy a színpadon a srácok, ahogy a nézőtéren a tömeg. A legtöbb szöveget is tudja, ütemre ring a copfja. Én viszonylag felkészületlen vagyok, 1-2 dalukat ismerem csak a rádióból.

(Azóta, amióta 100 évvel ezelőtt az összetört szívemet a frontember az Ősz utca című dalával minden egyes alkalommal, amikor hallottam, még inkább ripityára törte – és én nem bíztam a véletlenre, végtelenítve hallgattam ezt abban az időben –, nem igazán követtem a karrierjüket. Elvégre nem vagyok teljesen eszetlen, ki megy direkt a romok közé?)

Szóval próbálom követni az eseményeket, és nagyon röhögök, amikor felkonferálják az „egyetlen” vidám dalukat.

Tessék, a szenvedés, a reménytelen szerelmek, a nagy szakítások, a nemakarlaklátnidebelehalokmégis-típusú dalok mégiscsak piaci rés, mióta világ a világ, gondolom, és valóban, a jól csengő szövegek nagy része valamilyen dráma. Mondom, nem a 9 évesek a célközönség, de azért az enyém is ordítja, hogy „Nem számít, hogy még milyen hosszú a tél/Mert rád ezer évig is várok/Visszatér a tavasz, s te maradsz a virágom/Ha itt leszel, veled elfeledem a szomorúságom.”

Kispofám, gondolom elgyengülve, hát van még pár éved a fájó szerelmekig,

legalábbis remélem, józanodik ki hirtelen a bennem élő Micike, és próbálom elhessegetni a rémes múltat, miszerint a lényegi csalódáson már 7 éves korában túlesett, amikor gyűrűt kapott a Balázstól, aki egy hét múlva már a Boglárkának csapta a szelet. (Természetesen megváltoztattam a neveket, de, ha módomban állna, nyilván a történetet változtatnám meg.) Magával ragad a hév, táncolok én is, kezem továbbra is a derekán, ha csak egy pillanatra is elengedem, már nyúl utána és visszaigazítja. Ettől végképp meghatódom, hirtelen olyan könnyű lesz minden, már kifejezetten örülök, hogy itt vagyunk. Anya, ez életem első koncertje, ordítja hátra, és csillog a szeme. Hátrafordul, megölel, együtt ringunk kicsit a zenére, adok egy puszit a feje búbjára. Hát ki tudja, hogy alakul az élet, mire fogunk pogózni legközelebb, ez életünk első közös koncertje, te jó isten, a lányommal bulizok! Hirtelen eufórikussá tesz a pillanat. Nem elég a bajom, már csendül is az Anyám mondta című dal, ezt persze jól ismerem. Ez is olyan jókedvű dal, amitől csak a végén akarok eret vágni, nem előbb. Üvöltve énekeljük, menő ez a koncert mégis, anya, nagyon szeretleeeeek, süvölti a 9 éves hátrafordulva, és egy hosszú pillanatra egymásba fonódik a tekintetünk. Csak nézem, gyönyörűnek látom őt is, meg az életet is, fantasztikus ez a koncert, gondolom megadóan. Elő is veszem a telefonom, érzem, hogy szeretném fotóra zárni az esti fényeket, hogy sose felejtsem el ezt a valószerűtlen éjszakát, amikor 9 éves volt a lányom, én meg 45, és együtt tomboltunk a téren.

Epilógus. A fotóra végül nem maradt időm, mert addigra elfogyott a ded türelme, törvényszerűen elérkezett az előre prognosztizált pillanat: a kishölgy kiszórakozta magát, menni óhajt. Így hát kievickéltünk a sűrűből, mintegy 8 perc alatt kijutottunk a tömegből és a nagy ijedtségre még elmajszoltunk egy kürtőskalácsot. Hálával gondolok a szervezőkre, a zenekarra, valamint a jólnevelt fiatalokra, akik kulturáltan szórakoztak, és nem taposták agyon az alfa-generáció jelenlévő egyedét, sőt!

Ajánljuk még:

5 tipp, hogyan nevelj környezettudatos gyereket

Egy kisgyerektől túlzás lenne elvárni, hogy kiszámolja az ökológiai lábnyomát vagy lemondjon a műanyag lufiról, ettől függetlenül érdemes minden napjába belecsempészni egy kis környezettudatosságot, ha szeretnénk, hogy idővel természetessé váljon számára a fenntarthatóbb életmód. Ez abban is segít, hogy csökkenjen benne az az aggodalom és szorongás, amit a környezet állapotával és az ebből következő jövőképpel kapcsolatos információk keltenek. Ráadásul az ökotudatos tevékenységek közben minőségi időt is tölthetünk a gyerekkel!

 
X
Már követem az oldalt