Kókányolás, kabátolás és gurgulázás – húsvétot kísérő tojásharcos játékok Somogyban

Ünnep

Kókányolás, kabátolás és gurgulázás – húsvétot kísérő tojásharcos játékok Somogyban

Alföldön nőttem fel, sík vidéken, ahol tavasszal bokáig sár, nyáron lábszárig érő homok volt. A húsvéti locsolást, a vödörrel zúdított vizet egy-kettőre elnyelte a szomjas föld. Valahogy az én emlékezetemben az Alföld az mindig szomjas, ezért is szerette annyira a locsolást.

Én meg szerettem gyerekkorom húsvétjait, a tojásfestés izgalmait éppúgy, mint a kölniszagú hétfő reggeleket, amikor számoltuk, összevetettük, méricskéltük, kihez érkezett több locsoló. Az a lány volt a családban a kapósabb, akihez többen érkeztek. Volt azért átfedés, egy-egy fiú mosolygott erre is, arra is, én meg hoppon maradtam e téren – kislány voltam ebben a vetélkedőben akkoriban, mire felnőttem volna a versenyhez, elfújt onnan a szél.

Némi útkeresés után új húsvétok jöttek, messze a lapos, taracktól és gyerekkori emlékektől szúrós Alföldtől.

A somogyi dombvidéken találtam magam, ahol a húsvét csak részben hozta vissza a régi ünneplést. Mert volt, van itt is locsolás, meg pénzgyűjtés a kisebb fiúknak (még ma is), meg sütemény és főtt sonka, meg spicces locsolkodás is a nagyoknak, mégsem ez a fő attrakció.

Egészen mások az itteni húsvétok, a húsvét számomra itt mutatta meg élettel és megújuló reményekkel teli spirituális arcát. Ez azonban egy olyan élmény, amiről nem lehet néhány sorban beszámolni, mesélek inkább arról, hogy itt Somogyban, a Balatontól kicsit beljebb, egy apró kis faluban nem ér véget a házaknál az ünnep hétfőn délben. Az Alföldön például csak addig ért a locsolás, ebéd után már nem látták (olyan) szívesen a késve érkező locsolókat. A hétfői ebéd véget vetett az ünneplőbe öltözött vendéglátásnak.

Itt hétfő délután összegyűlnek a családok, az egész rokonság, vagy nagy baráti társaságok közösen kerekednek fel és vonulnak ki a falut övező dombok tetejére. Lakóhely szerint (vagy családonként) van mindenkinek kedvenc része, ahol szerinte legalkalmasabb a húsvét speciális attrakciójára: a gurgulázásra.

Mert ahhoz domb meg lejtő kell. Meg versenyszellem, illetve megfelelő módon igen keményre főzött tojások, hogy sokáig bírják a strapát. A játék lényege, hogy a versenyzők felváltva szaladnak fel a dombtetőre és onnan indítják (gurítják le) a domb aljára saját tojásaikat. Az győz, akinek messzebbre gurul és egyben is marad a tojása. Amelyik tojás szétesik vagy megsérül, az a versenyző kiesik a játékból. Mielőtt bárki aggódna a megrepedt/széttört tojások sorsán, azt megnyugtatom, a játékosok – és a nézők –  minden további nélkül elfogyasztják azokat is úgy, ahogy vannak, nincs ott semmi tétovaság, nincs pazarlás.

A másik szintén népszerű szokás a „kabátolás” vagy kabátozás nevű játék, amiben szintén a tojásoké a főszerep. Egymással szemben (jó messzire) feláll két versenyző és hol az egyik, hol a másik által hozott tojást dobják (felváltva) egymás felé. A dobott tojást aztán a fogadó félnek a kabátjával kell elkapnia. Az győz, akinek tovább bírja a tojása.

Akad egy harmadik viadal is, ez pedig a „kókányolás”. Itt a legfontosabb, hogy tényleg keményre főzött tojással szálljanak versenybe a merészek. Mert az egymással szemben felállt versenyzőknek össze kell ütögetni, kocogtatni a tojásokat egymással. Az győz, akinek a kezében levő tojás „legyőzi”, széttöri a másik kezében lévő tojást. Persze trükközni ér, és ennek a játéknak is vannak ügyes fogásai. Mert nem mindegy, milyen erővel és hol szorítják a támadó tojást, hova csap a másikon, mekkora erővel, milyen ritmusban.

Mindez persze nem megy vérre, sokkal több a nevetés, mint a kudarcélmény. Csattan itt is, ott is a tojás, és néha elég egy szárazabb rög vagy egy fűcsomó ahhoz, hogy átírja a biztosra vett győzelmet. Sokkal fontosabb a közös élmény, az együttlét, a közös evés-ivás a domboldalon: a közösbe bedobott házi sütemények, a sonka cserebere. Meg a gyereknevetés, a dombról lebucskázás, a felszabadult – offline jelenlét.

A Covid átírja ezt is, idén – akár szabadtér, akár nem, – biztosan nem lesz nagyszabású népünnepély a gurgulázás, otthon maradnak a tojások, otthon a családok. Pedig de jó lenne újra gurítani, gurulni, dombodalon bucskázni önfeledten. Szabadon. 

Nyitókép: Gabe Pierce/Unsplash  

Ajánljuk még:

Látható és láthatatlan mecseki hősök – Debreczeni László pécsi forradalmár mesélt '56-ról
Szülei tanárok voltak, ő maga is pedagógusnak készült, de egy biológiatanár úgy elvarázsolta, hogy az orvosi pálya mellett döntött. Kitűnő tanuló volt, simán bejutott az egyetemre. Aztán ötödévesen az egész élete megváltozott. 1956-ot írtak, s ő cselekvő, tevékeny résztvevője lett a forradalomnak. Debreczeni Lászlóval, egy pécsi diákforradalmárral beszélgettünk.