Ünneplős ing, pacsuli és pálinka – aranykori húsvétok nosztalgiája

Így belegondolva nem is emlékszem, mikor volt az utolsó igazi locsolásom. Gyerekként ellentmondásos érzések kavarogtak bennem. Vártam, de féltem is ettől a naptól. Házról házra járni, sokszor általam alig ismert emberekhez betoppanni, újra és újra elmondani azt a verset, amit szokásomhoz híven az utolsó pillanatokban próbáltam megtanulni... A frászt hozta rám az egész. Viszont ott volt a zsákmány, amit a nap végén nagy örömmel számolgatott az ember. Mégis, volt ebben valami, ami kíváncsisággal és izgalommal töltött el, valami, amit akkor még nem tudtam megfogalmazni.           

Az olcsó parfümök édeskés bűze, a férfiak átható alkoholszagú lehelete ma is elevenen él bennem.

Ma már kellemes nosztalgiával gondolok ezekre a pillanatokra. Jól emlékszem az autóútra, ahogy a nagymamámékhoz mentünk a városba. A kocsiban ülve élvezettel tekintettem az utcákra: most a férfiaké volt a terep. Reggel gyerekcsapatok garázdálkodtak biciklikkel, a köztéri kutaknál töltötték a szódásszifonjaikat, közben hangosan nevettek az élményeiken, és készültek az újabb csínyekre a lányok ellen. Persze az anyukájuk nekik is kikészítette reggel az ünneplős fehér inget.

Fotó: Fortepan / Lencse Zoltán 

Mama pipa. Hajra nem lehet locsolni, csak a ruhájának a gallérjára, de tojást azért kapok. Meg jár a szokásos kis csomag is, kekszekkel megtömve: a keksz a bontatlan zacskójában, amit nagyanyám a biztonság kedvéért becsomagolt még vagy két másik zacskóba, és egy befőttes gumival is összefogta. Őrület. (Ezt a zacskómániát a mai napig nem értem.) Nagyapám meg csak mosolyog: tökéletesre borotvált hófehér bajusza, ha lehet, ma még precízebben volt megnyírva. Nagyon adott magára az öreg.

Aztán mentünk tovább, megvoltak a szokásos rokon-körök. Itt egy tojás, ott egy százas. Gyorsan letudtuk apámmal, nem nagy a család. Ekkor következett az a rész, ami azt a különös izgalmat keltette bennem: jöttek a szomszédok, és az olyan ismerősök, akiket én kevésbé ismertem. Ez volt az a rész, amit igazán szerettem.

Van abban valami különös, hogy az év egy napján bepillantást nyerhetsz számodra idegen emberek otthonába.

És nem csak beengednek. Leültetnek az asztalukhoz, és étellel, itallal kínálnak – szeretettel fogadnak. Élveztem ezeket a perceket. Annyi újdonság: az emberek, a lakások, a bútorok, a terített asztalok. Nem tudom, ma hogy megy ez, de nálunk akkoriban az asszonyok kietettek magukért, ínycsiklandozó süteményekkel és pogácsákkal halmozták tele az asztalt. Akkor még nem volt mirelit pogi vagy előre csomagolt nagyáruházi süti. Akkor még maguk készítették.

És minden házban ott volt a kosarakba helyezett tojás: a „locsoló” igazi jussa. Változatos volt a felhozatal, de egyes házaknál, mívesebbnél mívesebb tojásremekeket lehetett bezsebelni. (Kár, hogy akkoriban a csokit vagy a százast preferáltam. Tipikus.)

Én mindenhol ettem egy kicsit. Apám mindenhol ivott egy kicsit. Így ment ez.

Fotó: Fortepan / Kieselbach Tamás

Délutánra az elázott férfiak pálinkától bódultan ténferegtek a kocsmák irányába, ahol olcsó sör és fröccs mellett eregették cigarettáikból a sűrű fehér füstöt. Volt aki nevetett, de volt aki már feladta a harcot. Nekik is kikészítették az ünneplős inget.

Mire hazaértünk,

anyám rosszul volt a hajába ragadt pacsuli illatától, én rosszul voltam a sok édességtől, apám rosszul volt a sok féldecitől. Így ment ez.

Szép emlékek. Igazi aranykor.

Aztán persze az ember megöregszik, és tehernek éli meg a hagyományt. Lekoptatja magáról. Feleslegesnek érzi és ódivatúnak. Természetesen ez történt velem is: évek óta nem vettem kölnit a kezembe. Ha igen azt is csak gyorsan letudva: „anyu, itt a parfümöd? Akkor meglocsollak!”-stílusban.

Érdekes az élet. Most inkább újra 10 éves vagyok, és anyukám már kikészítette a fehér ünneplős ingemet.  

Nyitóképünkön: Húsvéti locsolás Körösfőn, 1944-ben – Fotó: Fortepan / Horváth József