Egy fontért karácsonyfa, avagy a magyar lány feltalálja magát, ha nem tud hazautazni karácsonyra

Miután Angliába költöztem, hamar befogadott egy kedves magyar társaság. Egy korosztály voltunk, gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Többen béreltünk közösen egy házat, majd körülbelül fél év múlva szinte egyik napról a másikra mindenkinek úgy alakult az élete, hogy szétköltöztünk – én kibéreltem egy garzont. A barátság megmaradt, a szabadidőnket továbbra is igyekeztünk együtt tölteni.

Egy kávézóban dolgoztam. December 24-én hamarabb zártunk és csak 27-én nyitottunk újra. A beosztás alapján még haza is tudtam volna érni karácsonyra, viszont nem értem volna vissza 27-re, ráadásul mire kiderültek a szabadnapok, olyan drágák lettek a repülőjegyek, hogy úgy döntöttem, nem ülök repülőre.

A baráti társaságból többen döntöttek hasonlóan. Eleinte nem is foglalkoztam vele, gondoltam nagylány vagyok már, valahogy csak megoldom ezt a helyzetet is. Ahogy közeledett december 24-e, egyre szomorúbb lettem. Hiába mondogattam magamban, hogy ez is csak egy nap, hogy majd korán lefekszem és másnap már nem lesz olyan nyomasztóan fájdalmas, hogy azon az estén, amikor mindenki a szeretteivel van, amikor minden olyan meghitt és gyönyörű, én majd egyedül ülök egy pohár (valamilyen ausztrál) vörösborral a lelkesen feldíszített garzonomban a laptopom előtt egy kisvárosban valahol London mellett és

míg mások azt szeretnék, hogy az az este örökké tartson, én visszafelé számolom majd a perceket, hogy mielőbb legyen már vége…

Szenteste közeledtével azonban kaptam egy meghívást: a többiek szerveztek egy kis összejövetelt arra a napra. A vacsora szűk körben volt, de az utána következő házibulira már többeket meghívtak, köztük engem is. Nem akartam elmenni. Akkorra már túlságosan sajnáltam magam ahhoz, hogy társaságba kívánkozzam. Estefelé megcsörrent a telefonom: a húgom hívott. Akkor terítették az ünnepi asztalt, és szólt, hogy készülődjek én is, mert mindjárt vacsora, és együtt kell ennünk. Gyorsan megsütöttem a halat, csináltam egy kis krumplipürét, öntöttem egy pohár bort, és egyszerre ültem le vacsorázni a családdal – én is ott voltam velük, a telefonon keresztül, amit az asztal közepére tettek. Másfél-két órán keresztül voltunk vonalban, majd letettük – én még sírtam körülbelül fél órát, amikor felhívtak a többiek, hogy ne keressek kifogásokat, menjek át azonnal hozzájuk. Szeretettel vártak, én pedig nagyon hálás voltam azért, mert nem hagyták, hogy egyedül maradjak. Egy éve éltem kint, akkor volt először honvágyam.

Két évvel később már Londonban laktam. Négyen béreltünk egy nagyobb lakást: az angol fiú és az új-zélandi lány hazautazott az ünnepekre, a magyar barátnőmnek és nekem azonban úgy alakult a beosztásunk, hogy ottmaradtunk karácsonyozni. 23-án délutánig dolgoztam, a 24-ét pedig megkaptam szabadnapnak, cserébe viszont én nyitottam az éttermet 27-én. Egyszer már volt hasonló, annál csak nem lehet rosszabb – gondoltam. Ráadásul ketten leszünk, együtt mégis más az ünnep, főleg, hogy jól kijöttünk, nem hiába szerettünk volna együtt lakni. Sokáig gondolkoztam rajta, hogy milyen is legyen a karácsonyunk. Szerettem volna, hogy mindkettőnknek igazi legyen.

Apránként vásárolgattunk hozzá, feldíszítettük a lakást, úgy készülődtünk, mint mindenki más. Karácsony előtt alig egy héttel bedobott a postás egy értesítést: csomagom érkezett. Elmentem érte, útközben találgattam, hogy vajon kitől érkezhetett.

A karácsonyi csomagolópapírba csomagolt dobozon megláttam anya kézírását. Összeszorult a szívem.

Alig vártam, hogy hazaérjek és kibontsam, fülig ért a szám. Bementem a szobámba, magamra zártam az ajtót. Még egy karácsonyi zenét is elindítottam. Remegő kézzel bontottam ki a csomagot. Volt benne egy könyv, szaloncukor, puszedli és mézeskalács, egy karácsonyfadísz, egy levél – és végtelen szeretet. Csak többszöri nekifutásra sikerült végigolvasnom a levelet, mert szinte minden mondatnál meg kellett állnom, annyira sírtam közben. Nem voltak benne nagy bölcsességek vagy mélyenszántó gondolatok, de minden szava az anyáé volt, az én anyukámé. 

Ahogy olvastam, hallottam a hangját, láttam az arcát – hogy gondolhattam, hogy majd most könnyebb lesz?!

Én is küldtem haza ajándékot, kis csomagokat mindenkinek névre szólóan címezve. Utóbb kiderült, anyát is megríkatta a levelem.

Végül ez a második szenteste mégis könnyebb volt. Én voltam a dekoráció és desszert felelőse, a barátnőmé volt a vacsora. Sütöttem mézeskalácsot, szegfűszeget csak az indiai fűszeresnél találtam. Készítettem gesztenyés tortát. Vettem angol karácsonyi pudingot és olyan szaloncukor alakú ajándékot, amit szét kell húzni, akkor nagyot pukkan és valamilyen vicces üzenet, egy papírkorona, vagy valamilyen fölösleges apróság van benne…

Otthon mindig társasjátékozunk, beszereztem itt is egyet.

December 24-én kiárusították a megmaradt fenyőfákat az egyik barkácsáruháznál, egy fontért vettem egy körülbelül 175 centiset.

Egy nagyon kedves eladó majdnem egy órán keresztül keresgélte velem együtt a legcsinosabbat. Délután hazajött a barátnőm és az akciós lazacból olyan finom vacsorát varázsolt az asztalra, hogy az tökéletesen passzolt ahhoz a magyar borhoz, amit egy különleges alkalomra tartogattunk. Vacsora után mindketten elvonultunk, beszéltünk a családjainkkal. Éjszakába nyúló nyomozással, Mustár ezredessel és a gyertyatartóval, nagy sétákkal és sok-sok nevetéssel éltük meg együtt az ünnepet.