Egy ajándékmentes karácsony tanulságai

Nem tudom, hogyan vált a szeretet ünnepe kötelező ajándékvadászati hadjárattá, aminek a pénzköltés és az idegbaj vált központi elemévé. Azt sem tudom, mikor kezdett el a karácsony egy alig túlélhető végkimerülésbe, pénztárcarogyasztó stresszbe torkollni, amit legszívesebben, szívünk mélyén, mindannyian csak átugranánk (kivétel persze, a gyerekek). Csak azt tudom, hogy már szinte november végétől kapjuk a karácsonyi impulzuslöketet és a vásárlásra buzdító hangulatot a plázákban. Már akkor elkezdődik ez az egész erőltetett karácsonyi őrület, amitől titokban mindenki tart.

Gyanútlanul sétálunk, de már halljuk a karácsonyi nótákat, csodáljuk a 15 méter magas műfenyőt a csillogóbbnál csillogóbb égőivel, aminek hatására persze megkondul a belső vészharangunk. Rögtön elkezdünk aggódni, hogy húha, csak az ne legyen, mint tavaly, meg azelőtt, hogy utolsó pillanatban kell megváltani a világot és kitalálni, minek örülne anya, apa, tesó, keresztszülő, másodunokatesó, dédapa, ükanya, nagynéni, kutya, cica és a hörcsög…

Na, ez voltam én úgy körülbelül 4-5 évvel ezelőtt. Bárhova mentem, a karácsonyi dalok és égők mellett a 0% kezdőrészletet és a 0% THM-et nyomták az arcomba, „néha” már ingerült is lettem tőle, de lehet, csak a hasznavehetetlen, túlárazott, de legalább szépen becsomagolható dolgokért folyó félórás sorban állás kezdte ki az idegeimet.

Fogalmam sincs, hogy a családomban pontosan mikor, és hogyan is döntöttük el, nem ajándékozunk: mármint hogy tényleg zéró, nuku meglepetés. Körülbelül 4-5 évvel ezelőtt, és nagyjából úgy zajlott, hogy „figyeljetek, idén ne ajándékozzunk semmit, oké?” Mire egyöntetűen, megkönnyebbült sóhaj kíséretében azt felelte az egész család: oké. Ez az 5 másodpercnyi diskurzus elég volt ahhoz, hogy napokba nyúló felesleges stressztől kíméljük meg magunkat. Valahogy így kezdődött el nálunk az ajándékmentes karácsonyozás, amely élő hagyománnyá nőtte ki magát – bizony, idén sem ajándékoztunk semmit, és erősen gyanítom, jövőre sem fogunk.

De tudjátok, hogy ez miért működik mai napig ennyire bevált stratégiaként? Mert mindenki vérkomolyan vette a „semmi” szót. A semmi az semmi, nem pedig „csak egy kis apróság, na”. Ráadásul egyikőnk se kezdett rágörcsölni és összeesküvés-elméleteket gyártani sunyiba, hogy „mi van, ha csak én vettem komolyan, és rajtam kívül mindenki más ajándékozni fog?”. Ekkor szoktak jönni a vészhelyzet esetére betárolt, apróságnak titulált, bárkinek elsüthető, jolly joker ajándékhalmok – kivéve, ha elég erős vagy lelkileg, és bízol családod kimondott egyezségének megtörhetetlenségében!

Az első ajándékmentes karácsonyi készülődést egyébként könnyűnek fogod érezni. Stresszmentesnek. Felszabadítónak. Előfordulhat, hogy apró, megfogalmazhatatlan hiányérzeted lesz, de aztán te is pont annyira fogsz mosolyogni a boltokban kígyózó sorokon, mint én. Nosztalgikus nyugalommal bólogatsz majd ismerőseid „ó, egek, még annak is, meg annak is kell valamit vennem” megjegyzéseire. Üres kézzel, vastagabb pénztárcával, ép idegállapotokkal fogsz sétálni az utcán, miközben mások alig bírják el az ajándékkal telt szatyrokat - de fejben inkább a hitelkártyájukon maradt összegen aggódnak. Felszabadultan jársz-kelsz a városban, és örülsz, hogy nem kell többé a pénztárak előtt kígyózó tömegnyomort kivárnod, hogy egy újabb parfümöt, könyvet, esetleg ajándékutalványt kapjon anyukád. De legfőképp annak örülsz, hogy véget vetettetek családoddal az ünnep totálisan elanyagiasodott mivoltának: mert bizony ajándékok nélkül is lehet boldog, szeretettel teli a karácsony.  

Persze családfüggő, hogy az ajándékozásról ki hova helyezi át szenteste a fókuszt: nálunk ez a közös, kihagyhatatlan, überelhetetlen filmmaraton - és annak órákba nyúló kibeszélése - lett. Korábban nem hittem volna, hogy már novemberben azt fogjuk tervezgetni, milyen filmeket is fogunk megnézni közösen, de nem az idei volt az első alkalom, hogy már hetekkel szenteste előtt megállapítottam: igen, már most belekezdtünk a tervezésbe. Így lett az ajándékmentes karácsony a mi családi tradíciónk: nemcsak időt és pénzt nyertünk, de stresszmentes, lelassulós, kívülállós nyugalmat is. Remélem – gyanítom, 99 % – így lesz ez jövőre is.