Az én mézeskalács-házikóm: amíg szeretet van benne, hiába dőlnek ide-oda a falak

Kidől-bedől az oldala az én házikóimnak, vagy a tető lesz ferde, amiről lecsúszik a keményre vert cukros tojáshab-hó. Máskor az ablaküvegnek szánt színes cukor folyik szét, esetleg nem tapad vagy nem úgy tapad, ahogy kell. Olykor semmi sem stimmel. Aztán meg amikor már azt hiszem, készen van a ház, és egész tűrhetően is sikerült, akkor egy nagy robajlással összedől. Utána bármennyi karamellel is ragasztom, hiába szúrok bele tucatnyi fogpiszkálót, hiába égetem le az ujjlenyomatot is az ujjaimról... nem lesz szép mézeskalács-házikóm. Szóval soha nem sikerült olyan sütiházat alkotnom, amilyet szeretnék, de még olyat se, amilyeneket másoknál csodálok. 

Azt hihetné bárki, túlzok. 

De nem.

Sajnos nem. 

Én tényleg nem tudok szép mézeskalács-házikót csinálni, legalábbis ezidáig nem sikerült. Hogy bizonyítsam ezt, nem átallom megmutatni eddigi egyik legsikertelenebb házikómat, csak a szavahihetőségem okán. Mert az szegény így nézett ki:

 

Fotó: Kassai Tini

 

Igen, magam is látom, milyen. Higgyétek el, nem ilyet terveztem. Nem is értem, hogy lett ilyen. Sírtam is felette egy sort. Pedig tudtam, csak egy karácsony ez, amiben csak egy mézeske, csak egy mézeskalács-házikó fájdítja a lelkem. Mégis szomorú voltam, mert hiszem azt, hogy a csodaszép mézeskalácsházak valójában nem üresek. A jó mézesbe beköltözik a család, néhány órára mindenképp, kukucskál kicsi és nagy a színes, keménycukorból olvasztott ablakon át. 

Éppen ezért minden évben újra meg újra megpróbálom, hátha az új munka jobban sikerül. Szitálom a lisztet, grammra mérem ki a mézet, figyelek a tojások hőmérsékletére, addig gyúrom a tésztát, ameddig a recept írja. Látszólag csodás, mi több, tökéletes lesz az alap. Aztán rendszerint elbotlik valahol az igyekezet, és nem passzolnak a darabok. Sehogy se, se így, se úgy nem áll össze a házikó, hiába az életre szóló akarás.

Mivel tényleg nagyon akartam mézesházat az asztalra, ezért egyszer-kétszer próbáltam csalni. Vettem előre kisütött sablon-házikót, amit csak illesztgetni kell: a padlóra a falakat, a falakra a tetőt, tetőre havat. Az jobban sikerült ugyan, de nem volt benne a tésztában a kezem munkája, nem volt benne a szívem-lelkem, se a minden évben megújuló, csodát remélő igyekezet. Azok a bolti házak jobb lett volna, ha meg sem épülnek, kár volt a bele fektetett munkáért, mert csak a csalódást fokozták,

elhitettek valamit, ami nincs, nem is volt, mert akármilyen csodát építek azokból, mégse költözik bele a család szíve egy percre se. 

Maradt hát a munka és a remény, hogy idén szebb házat csinálok, mint eddig.

Nemsoká meggyúrom azt a tésztát, mert ha van valami, amit minden karácsony elhoz nekem, az a remény. A remény arra, hogy az, amit most látok, átélek, tapasztalok, ahogy szeretek, az nem száll el könnyedén. Annak nyoma van, nyoma is marad. A minden reménnyel, hittel és tiszta igyekezettel meggyúrt tészta hozzám tesz valamit, meg remélhetőleg másoknak is ad egy kicsike jót.

Valójában minden házikóval gazdagabbak leszünk, akkor is, ha folyik rajta a máz, és látszólag nem lakik benne senki. Mert az igazi érték nem a szépségben van. 

Ezért sütök minden évben mézeskalács-házikót. Nyelem közben néha a könnyeim, de szeretek akkor is, ha kidőlnek meg bedőlnek a falak. És tudjátok mit?

Amíg van szeretet, addig nem esik le a tető, és

ha össze is csúsznak a falak, azért megtartják egymást és megtartanak valami nagyon fontos, láthatatlan csodát.