Tech

Mi köze van az okostelefonnak a boldogsághoz?

 Az olaszokat elnézve, és egy kísérlet tapasztalataként: nagyon is sok. 

A mediterrán régióban élő emberek jellemzően nagyobb életörömmel, optimizmussal, dinamikával vetik bele magukat a mindennapokba, míg a közép-európaiak orrukat lehorgasztva, morcos arccal, nehéz sóhajokkal indulnak ilyen-olyan útjaikra. Nyilván ennek a különbségnek több összetevője is van, de nemrégiben Rómában jártam, és felfigyeltem rá, milyen kevés olasz kezében látok okostelefont, mintha még a fiatalokhoz se lenne úgy hozzánőve, mint itthon.

Én persze lógtam rajta, néztem, merre járunk, hová tartunk, miről is híres az adott hely. A sorbanállások alatt már rég nem idegeskedem, ilyenkor előveszem a telót, és jobb esetben valami hasznosat csinálok rajta, például olvasok vagy nyelvet tanulok, rosszabb esetben céltalanul szörfözgetek a neten. Végignéztem a bolti, igencsak hosszú soron, és meglepődve láttam, hogy csupán az én és útitársaim kezében van telefon. Az olaszok nem unatkoznak? – merült fel bennem a kérdés a sorbanállókra nézve.

Nem, a legkevésbé sem unatkoztak: beszélgettek. Nem lehetett eldönteni, hogy már ismerték-e egymást, vagy csak most látják először a másikat, mert ez számukra nem lényeges. A boltban oda-odakiabáltak egymásnak, a boltos pedig éppen dúdolgatott, amire néhányan megdicsérték a hangját, mások tréfálkozva énektanárhoz küldték… szóval zajlott az élet, pedig csak sorban álltunk. Innentől tudatosan figyeltem, mennyire jellemző a tömegközlekedésen, utcán, étteremben a telefon a kezükben. Semennyire.

Cserébe megtapasztaltam, hogy boldog-boldogtalannal szóba elegyedik mindenki. Aki csak leült a velem szemben lévő ülésre a buszon, villamoson, mindig dumált valamit, olykor még hozzám is. Ha értettem, ha nem. Néha ki bírtam hámozni mondatokat, néha meg átváltottak angolra és mutogatásra: „milyen sokan vannak a buszon”, „nahát, hogy esik az eső, most akkor a kutya biztos nem akar majd lemenni elvégezni a dolgát”, „ó, de rég járt erre mostanában”, „jé, új étterem nyílt”.  Tudom, közhely, hogy a telefon miatt nem figyelünk egymásra. De hogy ennek mekkora jelentősége van, azt most láttam meg egészen tisztán. Hazajöttünk, és én elhatároztam, hogy ha tetszik, ha nem, beszélgetésre fogom bírni azokat, akiknek beszélgetniük kell.

Nem vagyok szigorú anya és szigorú tanárnak sem mondanám magam a tanuláson kívüli dolgokban, így soha eszembe se jutott, hogy 16-18 éves kvázi-felnőtt emberektől tanórán kívül „elvegyem a telefont”, mint egy kisgyerektől. Most mégis megtettem: otthoni szabálynak bevezettem, hogy a közös étkezéseknél a mobilt a másik szobában hagyjuk, lenémítva. Sokkal nyugodtabb és tartalmasabb beszélgetések kerekedtek így közöttünk. Az osztályomat pedig másodjára vittem el a tanév során közös pizzásra. Kilencedikesek, most ismerkednek egymással, kell az összekovácsolódás. Az első pizzázásunk remekül sikerült ugyan, de a kialakult klikkek között nem volt átjárás: ki-ki a maga társaságával beszélgetett, mutogatott ezt-azt a telefonján, szelfizett. A második pizzázás előtt beszedtem a telefonokat, aminek bár nem örültek – mi az, hogy már órán kívül se lehet telefonozni?! –, de szót fogadott mindenki. Én kezdtem a sort, a tálcára elsőként a saját mobilomat helyeztem. A két pizzázás között óriási volt a különbség: mindenki beszélgetett mindenkivel, rácsodálkoztunk egy-egy új információra, amit önmagáról mondott valaki, közös hobbikra derült fény, és mi is derültünk, nem is keveset. Annyit nevettünk, hogy úgy éreztem: egy egész hétre feltöltődtem. A diákoktól is hasonló üzenetek jöttek: A múltkori is jó volt, de hát ez a mai! 

Arra biztatok mindenkit, hogy vezessen be telefonmentes időket – még ha furának is tűnik, hogy egy családban vagy önmagunk számára ilyen „gyermeteg módon” meghozott szabályokat írjunk. Azt gondolom, szükség van rá: olyan kihívásokkal találkozik a mai technikai fejlettségben az emberiség, amilyennel eddig még soha. Nem csoda, ha szabályokkal kell magunkat felvértezni a káros hatások ellen. Érdemes megtenni, mert sokat nyerhetünk – ha boldogságot nem is, boldog közös időket, nyugalmas és mentálisan feltöltő egyedüllétet egész biztosan.

Ajánljuk még:

Úriember akkor alszik, amikor álmos – de korlátozza-e a szülő, hogy mikor aludjon az utód?

Úriember akkor alszik, amikor álmos – Így mondta ezt mindig Dédó, ha a gyerekek nem akartak akkor aludni, amikor én azt szerettem volna, hogy aludjanak. Persze mindig többször akartam én, hogy időben aludjanak, mint azt a gyerekek szerették volna. Nem hiszem, hogy ismerte volna Dédót az a manchesteri édesanya, aki hasonló mód vélekedik a gyerekek alvásáról.  Ő szintén azt támogatja, hogy gyermekei akkor aludjanak, amikor azok természetes módon elfáradtak – rendszerint este kilenc és hajnali egy óra között.