Félig fölöslegesek, de szeretjük őket! – Éljenek az emodzsik

Tech

Félig fölöslegesek, de szeretjük őket! – Éljenek az emodzsik

Sokáig úgy használtam a hangulatjeleket, hogy azt sem tudtam, hogy hívják azokat. Egy családi ebéd közben ismertem meg a szót: emodzsi. (Akkor jöttem rá arra is: öregszem.) A mai napig nem jön a számra, de legalább már tudom, mit jelent.

Körülbelül hét évvel ezelőtt egy családi ebéd alatti beszélgetésben hallottam életemben először azt a szót, hogy „emodzsi”. A párom unokahúgai meséltek valamit, és eközben használták ezt a számomra akkoriban ismeretlen szót. Hallgattam a történetet, miközben a szövegkörnyezet segítségével próbáltam kisilabizálni, hogy mit is mondtak, és hogy az a szó vajon mit jelenthet. Pedig nem vagyok „olyan” idős, és igyekszem tartani a tempót a különféle kommunikációs fejlesztésekkel. Talán éppen ezért, akkor éreztem életemben először, hogy a tizenéves korosztály már egy teljesen más nyelvet beszél, mint amihez hozzászoktam. Néhány perccel később szerencsére megvilágosodtam.

Természetesen én is használtam már jóval ezelőtt az ebéd előtt is hangulatjeleket az üzeneteimben, csak én „nevetős arcnak” vagy piktogramnak hívtam őket. A számomra új szó megismerése után is jó pár hónapnak, talán évnek is el kellett telnie, mire először kimondtam önszántamból, annyira nem tudtam megbarátkozni vele.

Mit jelent az emodzsi?

Az emodzsik (emojik) valójában azok a hangulatjelek (mosolygós arc, kutya, cica, szív, virág, torta, felhő, kisautó, kaki), amelyeket valószínűleg mindannyian használunk az egymásnak online küldött szöveges üzeneteinkben. Az emodzsi elnevezés a japán piktogram megfelelője. S bár meg voltam róla győződve, hogy köze van az emotikon (hangulatjel) és/vagy az emóció (érzelem) szavakhoz, kiderült, hogy a hasonló hangzás csupán véletlen egybeesés.

Az elnevezésből is kikövetkeztethető, hogy az emodzsik először Japánban bukkantak fel.

Az első ilyen piktogram 1998-1999 környékén jelent meg,

akkor még kísérleti fejlesztésben. Az első jelkészlet 172 karakterét az időjárás-előrejelzések és a manga hangulatjelek inspirálták.

Ezek a színes karakterek amellett, hogy támogatták az elektronikus kommunikációt, még versenyelőnyt is jelentettek, mint különleges szolgáltatás, a különböző japán mobilszolgáltatók kínálatában. Végül 2010-ben egységesítették a hangulatjeleket, az akkori verzióban több száz emodzsi kapott helyet. Ezt bővítik folyamatosan a mai napig.

Lemaradásom margójára pedig még annyit, hogy az Oxford Dictionary az „arc örömkönnyekkel” (😂) emodzsit az év szavának választotta 2015-ben. Az indoklásban többek között megemlítették az „emodzsi” szó egyre növekvő népszerűségét.

Mindenki másképp csinálja

Kár lenne tagadni, manapság alig írok olyan üzenetet, amelyikben ne lenne legalább egy hangulatjel. Egy mosoly, kacsintás, virág, szív vagy az előbb is megemlített sírva nevetős fej. Megfigyeltem, hogy ahogyan a szóhasználat és a szöveg stílusa is változik attól függően, hogy éppen ki ír nekem, vagy én kinek írok, úgy az emotikonok használata is más és más. A lassan hetven éves anyukám például megáll a különféle mosolygós arcoknál, bár olykor szívesen küld még szíveket és virágokat. A hasonló korú anyósom kedvencei azok az emodzsik, amik az üzenet megnyitásánál szívekkel árasztják el a képernyőt (mint például a szíves puszit adó fej 😘 ). Küldök is neki rendszeresen ilyeneket.

A barátaimmal való üzenetváltásokban az ilyen-olyan nevetős arcok mellett népszerű még az a nő/férfi piktogram, amelyik két kezével azt mutatja, hogy „nem tudom” (🤷🏼‍♀️), és amelyik a homlokára csapva jelzi, hogy „nem erre gondolt”, „nem így értette” (🤦🏼‍♀️). Ezek mellett a munkával, hobbival kapcsolatos karakterek jelennek meg az üzenetekben, mint a laptopos ember, valamilyen sport, utazás, torta, pezsgő, körömlakkozó kéz, vagyis azok, amik

megerősítik és/vagy illusztrálják az éppen aktuális témánkat.

Azt hiszem, nem túlzok, amikor azt mondom, hogy a húgommal „kimaxoljuk” a hangulatjelek adta lehetőségeket. Hirtelen nem is tudok olyan emodzsit mondani, amit nem használtunk még. Annyira ismerjük egymást, olyan sajátos nyelvet beszélünk, hogy egy, a szövegkörnyezettől teljesen eltérő pulyka, lajhár, ninja vagy sebtapasz láttán is pontosan tudjuk, hogy mire gondolt a másik, amikor azt a mondat végére odabiggyesztette – és még akkor is, ha csak úgy elküldte, minden előzmény vagy magyarázat nélkül. (Sírva) nevetős fejjel, és/vagy egy hasonlóan egyáltalán oda nem illő, mégis tökéletesen érthető és helyénvaló emotikonnal válaszolunk egymásnak. És azt hiszem, ebben áll az emodzsik szépsége. Olyan nyelvet teremtenek közöttünk, amelyek

bensőségességet, plusz kötődést mutatnak a mobil rideg kijelzőjén. 

Persze más előnye is van, például az, hogy úgy is közelebb hozhatnak bennünket a másikhoz – akkor is, ha az illető ezt nem is tudja. Amikor üzenetet váltok a párom valamelyik unokahúgával, a mai napig figyelek: szinte kielemzem, hogyan írtak és milyen hangulatjelet használtak. Tanulok tőlük, hiszen az ő történeteikből ismerem meg, hogyan gondolkoz(hat) a fiatalabb korosztály. (És nem akarok öregnek, meg „cikinek” látszani velük szemben.) Egyébként, meglepő vagy sem, de minimális emodzsi-használat jellemző rájuk. Különböző kifejezésű arcok, szívek, csillagok, lepkék és egy-két olyan hangulatjel, ami éppen aktuális, fel-felbukkan a szövegben, de egyáltalán nem viszik túlzásba. Azt hiszem, náluk a piktogramok minimalista használata lehet „menő” (és az angol szleng).

Nem sok tíz év alatti gyerekkel írogatunk egymásnak, de a barátnőm kilencéves kislánya olykor küld nekem egy rózsaszín szívet, amire én ugyanazzal a rózsaszín szívvel válaszolok, s ő viszont. Így megy ez néhány körön keresztül, mire én küldök neki egy lila szívet, ő egy cicát, én egy unikornist, piros szívet, ő megint rózsaszínt… majd jelzem felé, hogy sajnos mennem kell, de majd folytatjuk (szív). Végül ő is elköszön.

Éljenek a hangulatjelek!

Az emodzsinak is van világnapja, július 17-én tartják. Jellemzően minden évben jelennek meg újabb hangulatjelek az egyes telefonokon, most a világnap előtt nyilvánosságra hoztak néhányat az idén várható újdonságokból.  Állítólag lesz majd szamár és medúza, pink és türkiz szív, legyező, gyömbér, borsó és jácint is közöttük. S talán ezek nem tűnnek olyan fontosnak, annak idején azonban az esélyegyenlőség jegyében sokan üdvözölték többek között azt, amikor először ki lehetett választani az arcoknál a megfelelő bőr- és hajszínt, vagy amikor megjelentek például a kerekesszékes piktogramok. Túlzás nélkül mindenféle nemzet, kultúra és társadalmi réteg talál magának megfelelő emodzsit, ahogyan biztosan mindig lesz olyan, amit hiányolunk, mert egy-egy üzenetben pont arra lenne szükségünk, amilyen (még) nincs.

Az egyes bővítések olykor fölöslegesnek tűnnek, mert ki használja rendszeresen például a közlekedési lámpa vízszintes ikonját (🚥) vagy éppen miért van négyféle színű könyv a piktogramok között (📕). Mielőtt ezen fölöslegességen túlzottan felhúznánk magunkat, jusson eszünkbe: sosem lehet tudni, kinek, melyik a kedvence, vagy mikor lehet szükségünk a mondanivalónk megerősítéséhez (persze a húgomon és rajtam kívül) mondjuk egy gömbhalat ábrázoló emodzsira… 🤷🏼‍♀️ 💛

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X