Panaszkodni a kapcsolatról olyan, mintha savba áztatnád a szerelmet

Jó ideje tudom, óvatosan kell bánni a panasszal, ha az a párkapcsolatot érinti. Visszhangot ver a legkisebb jaj is, valahogy felerősödik a kifelé vetített feltárulkozás. Baj lehet belőle. Olyan, mintha csupán attól, hogy megfogalmazzuk és hangosan kimondjuk a kapcsolatot vagy a párunkat illető negatív kritikát, az sokszorosára nőve keresztülsüvít emberi kapcsolatainkon, majd visszacsapódik ránk a hatás.

Mert kevés, nagyon kevés a józan vagy józanságra intő visszacsatolás. Annál több a „Miért tűröd ezt!”, „Figyu, én a helyedben most lépnék...”-típusú válasz, és ezek a jótanácsok akkor is elhangozhatnak, ha csak annyi a másik vétke (és erről szól a panasz), hogy elfelejtett kenyeret venni a vacsorához.

Kívülről rátekintve egy másik pár kapcsolatára – főleg, ha abból időről időre kiszivárog valamilyenfajta nemtetszés – könnyű téves következtetést levonni, könnyű nagy horderejű döntésre buzdítani a másikat. Nem a külső személy viseli majd annak a döntésnek a következményeit, sőt, az is lehet, „jól is jár” a szakítással, hiszen meglehet, amúgy se szimpatizált a barát (rokon) párjával, vagy szerinte „pontmiatta” lazult meg a baráti kapcsolat.

Ha pedig panaszkodunk, később szívesen szívnánk vissza a meggondolatlanul kiteregetett szavakat, mert nagyobbat ütnek, mint hittük, és messzebbre visznek, mint szeretnénk. Nehéz hitelesen megvédeni a kapcsolat legitimitását, ha előtte saját magunk ütünk olyan réseket rajta, amin keresztül beleshetnek mások. És akik belesnek (mert ezt megengedtük nekik) nem biztos, hogy mindent rendben találnak. Lehet, hogy csak féltésből adnak kézből-kézbe túl forró tanácsot, máskor egyéb, maguk előtt sem beismert okból, de jólesik fokozniuk a zűrzavart, vagy egyszerűen elbizonytalanítani azt, aki szerette volna kiadni a gőzt.

Sokan vészmadár üzemmódba kapcsolnak ilyenkor

és feljogosítva érzik magukat arra, hogy direkten, szemtől szembe a kapcsolat lezárására szólítsák fel a másikat, vagy ahogy írtuk már, jól megmondják a magukét (végre), és saját példával illusztrálják a szerintük helyes megoldást.

Nem is olyan régen, egy nagyon közeli ismerős abba is beleszaladt, hogy egy nem túl régi barátnőnél nyitotta ki a szelepet, egy kicsit zsilipelt a párkapcsolatáról, szóba került sok minden, sírt is egy sort, mert előtte héten egy kicsit összekaptak a párjával, lezajlott néhány heves vita, nehezen találtak vissza egymáshoz – volt mit mesélni. A barátnő pedig nemcsak olajat öntött a tűzre, és arra buzdított, hogy égessen fel minden hidat maga mögött az ismerős, de úgy döntött, hogy maga is ringbe száll. Felhívta telefonon a „felelőst” és számonkérte rajta a másik zaklatottságát, szomorúságát.

Természetesen égiháború keletkezett ebből a hívásból, és ugyan a párkapcsolat megmaradt, és a beavatkozó rekedt végül kívül a körön, azért mindannyian keserves tapasztalattal lettek gazdagabbak. Egyszerűen érezni kell(ene), hogy hol van a határ, a beavatkozás, a be nem avatkozás határa...

Érdemes a kifelé vitt panaszok előtt alaposan megfontolni azt, hogy valóban szükségünk van-e arra, hogy olyanoktól kapjunk tanácsokat, reakciókat, akik nem feltétlen látnak rá reálisan a párkapcsolatunkra, csak a viharról kapnak hírt. Természetesen a barátok (rokonok) a legtöbbször tényleg csak jót akarnak, és a mi kommunikációnk viszi félre őket, mert lehet, gyakrabban nyílunk meg olyankor, ha valamit sérelmezünk, mint akkor, amikor igazán, őszintén boldogok vagyunk. És ez akkor is így van, ha a közösségi oldalakon ennek ellenkezőjét kommunikálják sokan.

Ritkábban hívjuk fel a barátokat akkor, amikor jön egy kósza, de annál boldogítóbb pillanat egy hétköznap este – amikor a másik csak úgy odaoson a hátunk mögé egy váratlan nyakpuszira – és az milyen jó volt. Nem hívjuk fel a barátokat, hogy elújságoljuk, az menyire gazdagító volt, milyen jól esett. Pedig az is a párkapcsolat talaján termett, annak is benne kellene lenni a mérlegben, amikor hirtelen sértettségből vagy dühből kivisszük a haragot, az elégedetlenséget a kapcsolatból –

és ezzel óvatlanul másoknak adunk engedélyt arra, mérjék meg a mi kapcsolatunknak, mennyit ér.

Mindez nem jelenti azt, hogy hallgassuk el a számunkra fontos emberek előtt, ha valóban baj van, se azt, hogy ne kérjünk segítséget (akár tanácsot), ha arra van szükségünk. Mert nagyon is fontos, hogy merjünk őszinték lenni és merjünk segítséget kérni.

De azt mindenképp érdemes megfontolni, hogy mikor, kinek, mennyire engedünk betekintést a kapcsolatunkba. Lehet úgyis tálalni „sérelmet”, hogy rögtön hozzátesszük akár azt is, csak ventilálni szeretnénk, mert igazából nincs baj. Nem akkora, mint amekkorának az hirtelen látszódhat.