Így lett belőlem, gátlásos egyedülállóból, boldog szingli

Aztán két hónappal ezelőtt egy végtelenül udvarias férfi megtalálta a kulcsot, kinyitotta a kaput és besétált az életembe. Ezt követően azt már meg sem kérdezte, hogy szeretném-e, hogy a kapun belül maradjon, egyszerűen érezte, hogy most ott kell lennie. Mellettem, velem kell, hogy maradjon. Lassan, de biztosan elkezdett kicsomagolni úgy, ahogyan egy régóta várt, sok kisebb dobozba rejtett ajándékot szoktak.

Először is gondosan megfogta, és óvatosan lefejtette a csillogó csomagolást. Aztán a legnagyobb dobozból – ami korábban már többször is a sarokban landolt, mégis sziklaszilárd maradt – finoman kibújtatta a közepes méretűt. Ez helyenként az előzővel ellentétben már össze-vissza volt nyomva. Ezt követően türelmesen kinyitotta az abban megbúvó legkisebbet is, ami helyenként már szinte sérült volt.

Sérült voltam. Csak úgy villogtak rajtam a megcsalás, a fájdalom, a szeretethiány, a gátlásosság, a félelem, az elégedetlenség, az önbizalomhiány és a maximalizmus jelei. Na meg persze a régóta tartó egyedüllét hozadékai is jól meglátszottak a lelkemen.

Nem tudtam, és nem is akartam előtte eltitkolni azt, hogy mennyire elszomorító, hogy engem még soha nem várt haza senki. Hogy a szüleimen és az öcsémen, na meg persze néha a barátaimon kívül soha nem lep meg senki. Hogy nem vásárol és cipekedik nekem segítve, nem főz meg vagy pakol el helyettem senki. Hogy nem hív szerelőt és old meg problémákat helyettem az albérletben, ahol élek senki. Hogy az autómnak, ha baja van, csak magamra (maximum az autómentőkre) számíthatok. Hogy esténként senki nem kíváncsi a sikereimre, az örömeimre, a bánatomra. Hogy nem főz teát, vagy vág össze nekem két almát lefekvés előtt senki. Hogy nem ölel és bújik oda jó éjt puszit adva senki, és minden reggel egyedül ébredek.

Nem tudtam és nem is akartam eltitkolni előtte, hogy időnként mindez mennyire frusztrál és nyomaszt, és hogy ez volt az, ami az önmarcangoláshoz, a ridegséghez és gátlásossághoz vezetett. De közben azt sem tudtam eltitkolni, hogy én ezt az egyedüllétet mindeközben baromira élvezem is.

Élvezem, hogy szabad vagyok. Élvezem, hogy nem kell megfelelnem senkinek, hogy nem tartozom beszámolóval senkinek, és azt is, hogy nincsenek elvárásai velem szemben senkinek. Tetszik, hogy van elég terem és időm önmagamra és szeretném, ha mindez így is maradna.

Erre aztán ez a végtelenül udvarias, kedves, figyelmes, türelmes és vicces férfi azt válaszolta, hogy aggodalomra semmi ok, mert ő bizony sehova sem siet.

Azóta pedig hétvégente nemcsak, hogy eljár velem futni, felhozza helyettem a harmadikra a zsugorba gyömöszölt ásványvizet, virágot és gumicukrot vesz, kinyitja nekem a kocsi ajtaját, összevágja lefekvés előtt az almát, örül a sikereimnek, meghallgatja, ha bánt valami, nem engedi, hogy önmarcangolást végezzek, hanem mindeközben napról napra arra is figyelmeztet: élvezhetem a pillanatot, ami éppen jutott. Akár vele vagyok, akár épp nélküle. Mert megmutatta, az együttlét sem fogság és az egyedüllét sem kitaszított, szerethetetlen emberek kenyere.

Nyitókép: Priscilla Du Preez / Unslapsh