Hiszem, hogy a házasságok az égben köttetnek

A lényegi különbség azonban mégsem ebben rejlik, hanem a hitben.

Mármint az életbe vetett hitben és bizalomban, hogy mindig épp azt kapjuk, amire a legnagyobb szükségünk van.

Nekem sosem a tudatos énem választott. Ha volt is befolyásom, azt a tudatalattim hozta létre. Szerintem a választás lehetősége csak egy illúzió, a tudatos nem választás viszont már egy döntés.

Ádám kollégám a maga cikkében említette a mára elvált kortársait, akik fájdalommal élik meg jelenüket vagy épp múltjukat, illetve említi a jól választó felmenőket, akik nem bízták a véletlenre a döntést. Én azt gondolom előbbiről, hogy az a fájdalom, amivel az ember egy párkapcsolatban találkozik, arra szolgál, hogy jobban megismerje önmagát és tanuljon meg általa „jobbá” válni. Nemrég kifejtettem, hogy miként érdemesen ezen az önismereti úton elindulni.

A második eset, azaz a tudatos „jó választás” akár működhet is, ha logikusan gondolkodik valaki. Számomra olyan ez, mint amikor az ember már ismeri minden kialakult szokását, pontosan tudja, hogy mihez mi illik, mire van szüksége, így hát bemegy a boltba és addig válogat, amíg meg nem találja az ehhez passzoló, ár-érték arányban is megfelelő „terméket”. Nyilván az érzelmi viszonyulás az egyik értékmérő, hiszen mégsem gépek vagyunk. Illetve ebben a logikában is van rizikófaktor, hiszen minden változik, és a változás iránya nem tudható előre, csak jósolható. Minél később választunk, annál rövidebb időre kell jól becsülnünk. Igen, sokan vannak, akik így gondolkodnak és lehet, hogy működőképes is a dolog. Nem tudom, mert én egészen más vagyok.

Ahogy mondtam is, számomra a házasság és a „párválasztás” a szívnek, azaz a léleknek a dolga.

Ebben is van ám logika, csak az a hitre épül. Ahogy Pilinszky mondja, „bizalom az áttekinthetetlenben”. Ez az én hitem. Például alig tudok valamit az élet lehetségességéről, sőt, semmit nem értek belőle, mert minden apró elemében annyira tökéletes, és ha csak picit változtatnánk rajta, már nem is létezne… szóval felismerem, hogy semmit nem tudok, és mégis merek életet teremteni. Igen, erre a nemtudásra. Felajánlom a bizalmamat annak, aki az életet, az én életemet is lehetővé tette, és azt mondom, hiszek abban, hogy ezután is azt adja majd, ami az életemet továbbviszi, míg be nem teljesítem a sorsom.

Az első feleségemmel sem „okosan” házasodtunk, hanem gyorsan. Három csodálatos gyermek született a házasságból. Szép pillanatokat éltünk meg együtt és pokoli mélységeket. Egészen pokoliakat.

Hibáztunk? Ha azt nézem, hogy mire tanított meg a sok fájdalom és szenvedés, akkor azt mondom, hogy nem, nem hibáztunk.

Lehetett volna máshogy? Nyilván, de nem lett, annak ellenére sem, hogy sokáig nagyon akartuk. Végül én léptem ki abból a házasságból. Megbántam bármit is? Nincs mit megbánnom, mert ártó szándék sosem volt bennem. Azt bánnám, ha lett volna, de tiszta lelkiismerettel tudtam fölvenni a pokol legmélyebb bugyrából is azt a gyöngyöt, amit csak ott találhattam meg.

Az élet vezetett abba házasságba, és vezetett ki belőle. Ugyanaz az erő, mely a páromat mellém rendelte három éve. Számomra még ma is hihetetlen, hogy mennyire más világból, mennyire távolról sodort minket az élet egymás mellé… hajszálnyi réseken átbújva, a gondviselés által vezetve. Épp olyan végtelen tökéletes együttállás hívta világra ezt a kapcsolatot, mint ami az életet is megtartja. Mintha minden korábbi tapasztalás azért lett volna, hogy a mostot  szolgálja. Korábban írtam arról, hogy mire tanított a korai házasság. Ott megadtam pár szempontot, amelyek véleményem szerint jellemeznek egy harmonikus kapcsolatot. Ha azt gondolná bárki is, hogy másodjára már ezek szerint a szempontok szerint, „okosan” választottam, ki kell ábrándítanom. A teljességgel elképzelhetetlen helyzeteken csakis a hit vezetett át. Hiszem azt is, hogy működhet és lehet teljes a házasság. Nem a felhőtlen boldogság illúziójában, hanem az egymásba vetett, kölcsönös hit és bizalom által éltetett, szeretettel teljes házasságban. Őszintén hiszem, azzal a hittel, amelyik a költőt is vezeti, mikor a szavakat egymás után lejegyzi a papírra, anélkül, hogy elképzelése lenne róla, mi fog kikerekedni ebből. Mikor az utolsó szót is leírta, átolvassa és hátradől székében és szíve megtelik hálával… „köszönöm!"

„Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,

és máris részeg tőled minden érzék,

kit oly hiába, nyugtalan kerestem,

hozzám találsz az áldott szédületben,

hogy többé semmi – ugye – nem szakít szét?

Pilinszky János: Áldott szédület (részlet)

∗∗∗

Hiszünk abban, hogy mindenki gondol valamit a házasságról, érez valamit a házassággal kapcsolatban. Földi Ádám ezt gondolta, míg Antal Csilla és Farkas Ádám valami egészen mást. Az ő írásaikat a házasság hetéhez kapcsolódóan itt olvashatjátok: