Harmincas vagyok, de miért nem vagyok még házas?

SZPSZ

Harmincas vagyok, de miért nem vagyok még házas?

A családomban a férfiak viszonylag későn házasodnak és alapítanak családot: az egyik nagyapám 45, a másik 41 éves koráig volt egyedülálló abban a korban, amikor fele ennyi idősen már illett családapának lenni. Sok hátrány nem érte őket emiatt: mindkettőjüknek lett gyereke, akiket láttak felnőni, megérték az unokáik születését is, sőt, az egyikük még az ő felnövésüket is. Az ő példájukat látva én sem leszek kétségbeesve akkor, ha még évekig nem lesz senkim, akivel megosztanám az életem. De miért is?

Az ember hajlamos magát boldogtalannak érezni egyedül, és arra gondolni: akiknek van valakije, azok biztosan boldogabbak nála. Különösen akkor, amikor a húszas éveid közepén látod, hogy egyre több barátod, ismerősöd kötelezi el magát, és alapít családot.

Egy idő után azonban rájössz: ez csak akkor van így, ha csak azokra figyelsz, akik tartósan boldog párkapcsolatban, esetleg házasságban élnek.

Azoknál viszont mindenképp jobban állsz egyedülállóként is, akik valamiért rossz lóra tettek. És ahogy telik az idő, egyre több ilyet fogsz látni: sokan azok közül, akik az ötéves érettségi találkozóra még sugárzó arccal, esetleg már gyerekkel az ölükben érkeztek, a tizenöt- vagy húszévesen már véreres szemekkel támasztják a bárpultot arról értekezve, hogy bár biztos hülyeség volt megcsalni a feleségüket a titkárnőjükkel, azért mégsem ez vezetett a válásukhoz, hanem az állandó veszekedések azon, hogy miért nem képes a mosogatóba tenni a tányért, ha befejezte a vacsorát.

És ha iszol egyet azokkal is, akik még nem váltak el, azok között is bőven fogsz olyat találni, aki elégedetlen, de fél kilépni a helyzetéből, aminek lehetnek érzelmi, de akár kőkemény anyagi okai is: egy együttélés, de főleg egy házasság felbontása képes teljesen padlóra küldeni az embert, mert hirtelen egy olyan élethelyzetben találod magad, ahol az érzelmi megrázkódtatás mellett még azt is végig kell gondolnod, hogyan fogsz egy fizetésből lakni, enni, sőt, sok esetben gyereket nevelni is.

Súlyosbítja a helyzetet, hogy egy ilyen szituációban sokan már külső segítségre sem nagyon számíthatnak. Míg a hagyományosabb társadalmakban (és régen a miénkben is), ha a válás nem is volt mindennapos, a közösség, a falu, a család segített egy gyermekét egyedül nevelő (többnyire megözvegyült) szülőnek – nem csak azzal, hogy vigyáztak a gyerekre, vagy néha átvittek egy tál rakott krumplit. Ezekben a helyzetekben a többiek érzelmileg is támaszt nyújtottak: a közelben lévő gyerekkori barátok, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek és másodunokatestvérek néha-néha például pálinkát töltöttek, és meghallgatták a panaszaikat. Ha kitelt tőlük, akkor adtak tanácsot is.

A mai társadalmi viszonyok között viszont egyre többünknek a házastársa, élettársa a mindene, akire nemcsak anyagilag, de érzelmileg is elég erősen támaszkodunk: a rokonok sok esetben több száz kilométerre laknak, és egy városban különösen nehéz sok új és mély emberi kapcsolatot létesíteni, ezért egyetlen emberrel osztjuk meg szinte az egész magánéletünket: ő a segítőtárs a mindennapokban, a beszélgetőpartner, a szerető, az anya/apa, a minden.

A jó társ megválasztásának tehát hatalmas tétje van, és mivel egyre tovább élünk, talán még nagyobb is, mint régen.

Ha jól belegondolunk, a választott társunk hosszú-hosszú évtizedekig lehet velünk, több ezerszer lesz a vacsorapartnerünk, több tízezer órányi filmet fogunk együtt megnézni és több millió kilométert ülünk majd egymás mellett az autóban. És miből gondoljuk, hogy ha már az első vacsoránál zavar minket, hogy harapja a kanalat, ha a második filmnél tízpercenként kérdezi meg, hogy most akkor ki kivel van, és ha az első találkozásunk után úgy kezdi el állítgatni az autórádiót, hogy minket meg sem kérdez róla, akkor ezt bírni fogjuk évtizedeken keresztül is? Képzed csak el, hogy egy több száz kilométeres gyalogtúrára indulsz, ahol csak az első kilométereken cserélhetsz cipőt. Tegyük fel, néhány lépés után úgy érzed, mintha egy picit dörzsölné a kisujjadat valami – ez az a mintha, ami után 100 kilométerrel vérben tocsogó zoknival átkozod magad, hogy miért nem voltál képes addig cipőt cserélni, amíg lehetett.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy tökéletes embert kell választanunk magunk mellé ahhoz, hogy egy házasság vagy akár egy hosszabb kapcsolat jól működjön. Tökéletes ember nincs, alkalmazkodni kell, tanulni kell, kompromisszumokat kell kötni az elejétől egészen a végéig.

De ez csak azokban az esetekben működik, ahol lehet kompromisszumot kötni.

Arra még rá lehet szoktatni valakit, hogy vegye le a cipőjét az előszobában, még akkor is, ha addig egész életében cipőben mászkált a lakásban. Annak viszont elég kicsi az esélye, hogy egy hentesmester és egy vegán aktivista kapcsolata valaha felhőtlen lesz. Még akkor is, ha néha vannak szép pillanataik.

Mert az a helyzet, hogy sajnos az élet 99%-ban munkából, bevásárlásból, kutyasétáltatásból, gyereknevelésből és az anyóshoz készülődésből áll, és nem árt, ha ezek közben is jól tudjuk érezni magunkat valakivel. Egy tengerparti nyaraláson nem lesz nagy kunszt, ott szinte bárkivel menni fog. Tehát nem is jelent semmit.

Választani okosan kell, de ehhez (nem meglepő módon) idő kell. A társadalom (és a legtöbb romantikus film) arra tanít minket, hogy az igazi szerelmet úgy fogjuk megtalálni, hogy (lehetőleg még huszonévesen) egy könyvtárban vagy kávézóban összeakad a szemünk valakivel, fél évre rá pedig már az esküvőt tervezzük vele, felhőtlen boldogságban. Aki pedig harmincon túl még online társkeresőkön és hasonló platformokon ismerkedik, pláne váltogatja a partnereit, annak már egész biztosan reszeltek.

De ha végiggondoljuk azt, amit két bekezdéssel feljebb már leírtam, akkor rá fogunk jönni, hogy mennyire irreális ez az elképzelés.

Mert egy jó partnert találni legalább akkora felelősséggel járó feladat, mint például egy új igazgatót keresni a cégünk élére, amiben az egész életünk munkája benne van. Választanánk valakit erre a posztra úgy, hogy egy kávézóban vagy könyvtárban összeakad vele a tekintetünk, és szimpatikusnak találjuk? Sürgetnénk a választást csak azért, mert a nagyi azt mondja: „a te korodban én már rég találtam egy megfelelő embert erre a posztra, neked is ideje lenne?” Esetleg gondolkodnánk azon, hogy mégis megváljunk tőle, amikor az első alkalommal kiderül, hogy teljesen mások az elképzeléseink? Valószínűleg nem.

Kevés dolog van az életben, amihez nem kell idő, tapasztalat és hibák egész sorozata, hogy végül jobbá váljunk benne. Miért pont a párválasztás lenne ezalól kivétel?

Nemsokára 34 éves leszek. Az egyik nagyapám 45, a másik 41 éves koráig volt egyedülálló. Egyikük sem sietett sehová, de aztán egyikük sem vált el.

Ha az én esetemben is úgy alakul, hogy további 7, 11, vagy akár 15 év kell ahhoz, hogy utána a hátralévő 40 a lehető legjobban teljen, akkor nem fogom bánni, ha így történik. Főleg úgy, hogy addig biztosan nem szól senki azért, hogy a tányért hová tegyem vacsora után.

***

Hiszünk abban, hogy mindenki gondol valamit a házasságról, érez valamit a házassággal kapcsolatban. Farkas Ádám ezt gondolta, míg Antal Csilla valami egészen mást. Az ő írását a házasság hetéhez kapcsolódóan itt olvashatjátok: