Elváltan már őszintébben cseng a „míg a halál el nem választ”

Hogy mikor nem szabad kilépni egy rossz kapcsolatból? Amikor nem is rossz, csak te annak hiszed. Szeretném elmesélni a történetemet, most, amikor már magamnak is be merem vallani az igazságot.

Háromgyermekes édesanya vagyok, és húszévnyi házasságot rúgtam fel úgy, hogy a férjemmel igazából semmi baj nem volt.

Ma már tudom, hogy mi volt a háttérben, de öt éve, amikor elváltunk, még nem voltam ezzel tisztában.

Nagyon fiatalon házasodtunk össze, és ha őszinte akarok lenni, részemről nem volt soha nagy, lángoló szerelem. Hogy akkor miért mentem mégis hozzá, és miért szültem neki három gyermeket? Mert jó partinak láttam. Nem az anyagiak vezéreltek: Feri átlagosan keresett, és egyáltalán nem volt egyszerű házat építeni, családot alapítani kettőnk keresetéből. Azért tartottam jó partinak, mert akkor már túl voltam két nagy szerelmen és két még nagyobb szakításon. Mindkét kapcsolat ugyanazért ért véget: a férfi megbízhatatlan volt, nehéz eset, akit én akartam megmenteni. Huszonkét éves voltam, mikor jött Feri, aki olyan volt – és ma is olyan – amilyet csak kívánhat magának egy nő: gondoskodó, odafigyelő, kedves. Igazi partner az élet minden területén.

Hideg fejjel döntöttem: ő jó lesz. Tudtam, hogy jó lesz férjnek, apának, életem társának, ezért összeházasodtunk. Nem azt mondom, hogy nem szerettem, mert, nagyon is szerettem, és szeretem ma is. Csak inkább kicsit úgy szerettem, ahogyan egy nagyon kedves barátot szeret az ember. Ez vezetett a válásunkhoz is. A hosszú évek során mindkettőnkben nőtt az elégedetlenség. Őbenne azért, mert úgy érezte, kevés köztünk a testiség, bennem azért, mert kevésnek éreztem, hogy ennyi legyen az életem. Ha visszagondolok, tényleg kevés volt a szex: akkoriban azt gondoltam a gyerekek, az építkezés, a másodállások miatt. Nem akartam beismerni, amit ma már elfogadok: rajtam múlt az egész. Mivel nem voltam szerelmes, nem igényeltem annyira a fizikai kontaktust. Inkább érzelmeket akartam, lángolást, amit majd követhetett volna a szex. Szerelemes akartam lenni. És természetesen jött valaki, akibe beleszerethettem. Nem hiszem, hogy ő volt olyan nagyon különleges, inkább bennem tengett már túl a szerelem iránti vágyakozás.

Ugyanazon a munkahelyen dolgoztunk, és bár nem történt köztünk semmi, sőt, tudomást sem szerzett soha arról, hogy mi zajlik bennem, én miatta váltam el. Úgy éreztem, jár nekem a lángolás, a szenvedély, a szerelem, és Feritől ezt nem fogom megkapni. Azt is éreztem, hogy nincs realitás a kollégához fűződő egyszemélyes románcomban sem, de úgy gondoltam, ha lépek, ha elválok, ajtót nyitok egy boldogabb jövőre.

 

Nehéz válás volt, szenvedtünk mindketten. Ő azért, mert belepusztult, hogy elveszít, én pedig azért, mert sajnáltam őt. A gyerekeink már nem kicsik, de azért őket sem hagyta érintetlenül a dolog.

A nagy hullámvölgyeken túl pedig komoly önismereti munkába kezdtem. Először azt tanultam meg, hogy az a szerelem, amire vágyok, nem létezik. Sorozatosan szerettem bele a magam által felépített ábrándképekbe, hogy aztán a hús-vér férfiban csalódjak. Egy idő után mindegyikőjük olyan semmilyen volt, mint bárki más. De senkit nem tudtam annyira becsülni, mint Ferit, akihez mindenkit hasonlítgattam két év elteltével is. Az sem segített, hogy amint nem volt az „enyém”, meg tudtam látni benne az idegent, és így mintha megismertem volna egy új, de nagyon ismerős férfit.

Három évvel a válás után tudtam kimondani, hogy ő a családom. Újrakezdtük, és ma is együtt vagyunk, „elváltan” együtt.

Lehet persze minden rosszat mondani rám, például hogy csak akkor láttam meg a férjem értékeit, amikor már eldobtam, meg hogy buta vagyok azért, mert élt bennem a remény, hogy egy másik férfival jön össze majd a szerelem, aztán mikor mégsem így történt, rohantam vissza Ferihez. Hogy felelőtlen, sőt: szemét voltam. Bármit rám lehet kiabálni, de nem lehet olyat, amit én magamra ne mondtam volna.

Tudom, mekkorát hibáztam, és tudom, hogy hülye voltam. Hogy jobb-e a kapcsolatunk? Igen is, meg nem is. Mindkettőnkben vannak elégedetlenségek, de végre járunk párterápiára, ahol huszonéve eltemetett problémákat hoztunk felszínre. Dolgozunk ezeken, és haladunk is, mert valódi akarat van bennem. Mert mindketten tudjuk, úgy mint soha korábban, hogy mi már egymás mellett töltjük életünk hátralévő napjait, mert mindketten ezt szeretnénk. Ma őszintébben mondom, mint az esküvőn: míg a halál el nem választ.

Olvasónk gondolatait Horváth Orsi jegyezte le