Egy húszéves, szerelmes összetartozás története

SZPSZ

Egy húszéves, szerelmes összetartozás története

„A hullámvölgyek mutatják meg, hogy megy-e a másik nélkül vagy sem. És egy idő után megtapasztalod, ha valaki szeret, ha valakivel összetartozol, az talál okot, a legrosszabb helyzetben is, hogy maradjon.” Egy húszéves összetartozás, Újvári Klára és Farkas Gábor szerelmének története.

Gábor: Ausztriában, St.Margharetnél, az Alpok hűvös, tiszta lábainál ismertük meg egymást egy operafesztiválon, ahol mindketten énekeltünk.

Klára: Én huszonkettő, Gábor harminckét éves volt. Emlékszem, mikor életemben először láttam őt. Egy dombon sétált lefelé, vállig érő fekete hajjal, hajráffal, lila pólóban, ma is látom magam előtt. Tetszett, az egész lénye megfogott. Ő volt az első, akinél biztosan éreztem: én őt valahonnan ismerem. Mintha mindig is ismertem volna.

Gábor: Ausztriában adatott meg az a két-három hetes próbaidőszak, előadássorozat, amiből szerelem született köztünk. Nem egy szálláson laktunk, de a próbák miatt sokat találkoztunk. Az én első emlékem róla: próbán vagyunk, ő nem messze tőlem, egyenes tartással, kecsesen keresztbe tett lábakkal ül, hosszú, bokáig érő, de az alakját feszesen követő kordbársony szoknyában. Elegáns, arisztokratikus megjelenése öntudatot és magabiztosságot sugárzott. Azt éreztem, hogy számomra ezt jelenti a szépség. Ő testesíti meg. De nem hittem, hogy valaha is bármi közöm lehet hozzá… Ekkor ugyanis épp váltam. Ő pedig menyasszony volt.

Klára: Csakhogy vannak találkozások, amik elől nem menekülhetsz. Eszterhai Katalin könyvében olvastam: „Azok az emberek, akiket egymásnak teremtettek, előbb-utóbb találkoznak. Sem az idő, sem a távolság nem akadályozhatja ezt meg, mintha egy láthatatlan fonal egyre közelebb és közelebb húzná őket, hogy a botlások, hibák, mellékutak, szakadékok, hegyormok ellenére is egy napon ott álljanak egymással szemben, lenyűgözve, némán, mint a kapubálvány. Így voltam ezzel én is, amikor több mint harminc évvel ezelőtt először találkoztam a férjemmel. A pillanat itt van előttem, ahogy a szemével végigsimított, olyan volt, mintha bársonyba burkoltak volna, magam körül éreztem a mindenséget” – így éreztem én is.

Az operafesztivál utolsó napjaiban az énekkar bulit szervezett, ahova Gábor nem jött el. Kerestem, de nem volt sehol. Felmentem az ő lakrészébe. A szívem csak úgy dobogott. Szinte hallottam a félelmét. De akkor is bekopogtam. „Miért nem vagy te is lenn velünk?” Majd ott maradtam vele és szint vallottam: „úgy éreztem, veled jobb lesz nekem, mint odalent bárkivel.” Ekkor dőlt el bennem, hogy vissza kell adnom az eljegyzési gyűrűmet. Mert megtaláltam azt, aki mellett megszűntek bennem a kétségek. 

 

Gábor: Pedig mikor megismertél nem voltam az a férfi, akire büszkén gondolok vissza. Sőt, a válás közepén álltam. Összetörve, mindent elveszítve.

Klára: Ez igaz. Annak ellenére, vagy azzal együtt szerettelek meg, hogy a megismerkedésünk alatti két évben szinte sosem láttalak kiegyensúlyozottnak, könnyednek. Egyszer el is küldtél engem. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy többször is el akartál taszítani magadtól. Két éve voltunk együtt, mikor Gábor azt mondta: „Nem vagyok jól. Nem akarom, hogy így láss. Jobb lesz neked a nagyszüleidnél. Kérlek, menj át hozzájuk.” Én szó nélkül buszra szálltam, és már ott sem voltam. Majd alighogy megérkeztem a nagyszüleimhez, csengett a telefon. „Már most hiányzol! Ne haragudj, gyere vissza!” Vettem egy mély levegőt, és visszamentem. Gondolkodás nélkül.

Gábor: Ma már nem mernék ilyet csinálni.(nevet) 

Klára: Az esküvőnk előtt még szakítottunk is.

Gábor: Szerintem ezek a hullámvölgyek mutatják meg, hogy megy-e a másik nélkül vagy sem. És egy idő után megtapasztalod, ha valaki szeret, ha valakivel összetartozol, az talál okot a legrosszabb helyzetben is, hogy maradjon. Nem ideális az életünk. Senki, egy percig se gondolja ezt. Az időbeosztásunk például szörnyű, de van bennünk egy olyan zsigeri vonzódás, ami valahol az ösztöneink szintjén működik, ami mellett minden más, veszekedés, ellentét eltörpül, megmarad a felszínen. És ehhez szerintem egyetlen dolog kell, egy bizonyosság, hogy nekem ő kell, neki pedig én. Húsz év után is.

 

Klára: Nagyon jó érzés ezt hallani. Mikor húsz évvel ezelőtt igent mondtam neked, felkaptál és forogtál velem körbe-körbe a kis garzonlakásunkban. Csak pörögtünk és pörögtünk, míg teljesen össze nem mosódtak előttem a színek.

Gábor: Mi egyébként nem valljuk azt, hogy csak azért, mert valakik esküt tettek, tűzön-vízen át együtt is kell maradniuk, ha az nem jó, ha szenvedéssé válik. 

Klára: Az első gyermekünkre öt évet vártunk. De előtte igen aktív, és igazi „mindent bele” életet éltünk. A sikertelen próbálkozások után, az inszemináció mellett döntöttünk. Gábor injekciózott, minden este. Az okot sokáig nem tudtuk, hogy miért nem sikerült. Mindketten egészségesek voltunk. Majd kaptam egy új álláslehetőséget, jobb pozícióval,  magasabb fizetéssel, miközben kezdtem elfogadni, hogy nekünk nem lehet közös gyermekünk… és gondolom már hallottak egy pár ilyen történetet… mikor nem számítottunk rá, megtörtént a csoda: megfogant Zselyke. 

Amikor megérkezett, minden megváltozott. Lett egy csöppség, akiért folyamatosan aggódtam. Egy hete voltunk otthon, mikor hívtam anyát: „Anya, ez az aggódás mikor fog megszűnni bennem? – Kislányom, amíg csak élsz, ez így marad!” Három évvel később, amikor Hédi és Mesi is megérkezett a családunkba, mindössze tizenhat hónapos korkülönbséggel, olyan volt, mintha ikreket nevelnék. Egyik kezemmel ringattam, a másikkal etettem, és közben ott volt mellettem az elsőszülött kislányunk is, aki épp dackorszakát élte. Bevallom, teljes mértékben megfeledkeztem Gáborról. Esténként úgy aludtam el, mint aki egy évszázados fáradtságot pihen ki. Anya lettem, társ, feleség, szerető, és dolgozó nő – megtapasztaltam, hogy milyen nehéz és nyomasztó, sőt egyenesen lehetetlen mindegyik szerepnek megfelelni. Így volt egy időszak, amikor inkább „csak” anya voltam, mint nő, teljesen megszűntem létezni.

Sok mély, és őszinte beszélgetés kellett ahhoz, hogy ne „csak” édesanya legyek, hogy újra visszatalálják önmagamhoz.

Gábor: Klára perfekcionista. Mindennek meg akar felelni, mindent maximálisan akar teljesíteni. Meg kellett tanulnia lazítani, elengedni. Mert az idő megrövidült, amiből egyébként sem volt sosem elég. A lányok érkezésével, az addigi életünk teljesen megszűnt, de van, amiben sokkal több lett.Eleinte eltávolodtunk egymástól. Szinte vészjóslóan. Mert én sem kezeltem jól a helyzetet. Panaszkodtam, mert hiányzott a feleségem. Majd rájöttem és megtanultam, hogy „az apaság nem csak a gyerekvállalásról szól, hanem a férfiról is, akivé a gyermeked miatt válsz. Azt már tudod, hogyha a kezdettől foglalkozol te is a kisbabátokkal, az mindhármatoknak jó. De bizonyos dolgokra jódarabig csak az édesanyja képes. Ő az, aki éjszaka a leghalkabb neszre is felébred, aki minimális pihenéssel ellátja a gyermeketeket, aki érti a jelzéseit. És mi az, amit csak te, az apa nyújthatsz? Megteremtheted a párod és a babátok számára az első hetek-hónapok békességét. Megszervezheted a segítséget a gyermekágy alatt, hogy a frissen szült anyuka a babátokra és rád fordíthassa a figyelmét, és nem utolsósorban a gyors felépülésére.”*

 

Klára: Van egy mozdulat, amit nagyon szeretek, ami nekem maga a szeretet. Hazajön, átölel, és az arcát az enyémhez simítja, miközben a halántékomnál lágyan beszívja az illatom – ösztönösen behunyom a szemem, és ilyenkor

csak jó itt lenni, jó ezen a fura világon nőnek, embernek lenni.

Gábor: Kit ismersz valóban? Mélyen? Kiben nincs egy csipetnyi kétséged sem? Kiért tennéd tűzbe a kezed? Ha csak egyetlen ilyen ember van az életedben, már szerencsés vagy. Nekem Klára az. De ehhez a bizalomhoz az kell, hogy ismerjük egymást, nem a szó felületes értelmében. Ehhez évek kellenek. A kapcsolatunk elején, egy augusztusi napon Poroszlón üdültünk. Legalábbis szerettünk volna. De az idő váratlanul hűvösre fordult. A tervemnek lőttek. Ott ült mellettem a kocsiban életem leggyönyörűbb nője, és azt éreztem, én nem tudom széppé tenni a randevúnkat, sőt elszúrom. Kétségbeesetten kerestem a lehetőségeket, hogy hová vihetném Klárát, mivel tehetném felejthetetlenné a közösen töltött időt. Végül a Hortobágyon kötöttünk ki, gyalog vágtunk neki a pusztának, minden szabályt megszegve.

Egyszer csak csilingelést hallottunk a hátunk mögül – egy csikós jött utánunk a fiával, két gyönyörű, szilaj lovon. Szóba elegyedtünk. Elmagyarázták nekünk, hogy mi merre van, majd az apa – turistákhoz szokva, és látva a lovak iránti csodálatunkat – megengedte, hogy mi is felüljünk a nemes állat hátára és egy-egy kört vezetett minket. Amikor elköszöntünk, és ők elvágtattak előttünk, miközben a patkódobogás felverte a port, a múltban éreztük magunkat. Ez pontosan egy olyan látvány volt, mint amilyen egykor régen lehetett… Sehol egy villanyoszlop, sehol egy kitaposott út, kocsi, csak két férfi lovagolt be a ménesbe. Azt hittem, hogy amit adok, az végtelenül kevés és jelentéktelen, hogy az egész nap egy kudarc volt. Később Klára megmutatta a naplóját, amibe azt írta: „ma volt életem legcsodásabb napja”. Milyen jó tudni, ismerni azt, hogy a másiknak mi a jó, mi a szép, és, hogy mi okoz örömet.

Klára Elbűvölt az igyekezete, az akarása, és az a béke, amit az ember csak akkor érez, ha valahol érzi, hogy ő itt, most elég. Sőt, a legjobb. A legjobb önmaga lehet.

*idézet a Babbaluna holisztikus szülésfelkészítő praxisközösség szavaiból

Ajánljuk még:

Nemcsak a páromat köszönhetem neki, hanem millió tanítást is az életről – egy jó anyós története

Azt hiszem, a szuperhősös történeteknek az is az értelmük, hogy példaképeket állítsanak azok elé, akiknek a közvetlen környezetében nincsenek követendő példák. Én szerencsés vagyok, a szüleim és nagyszüleim is sok jó példát mutattak, ráadásul felnőttként megismertem egy igazi szuperhőst, akinek az életöröméből, kitartásából és tartásából sokat tanultam. Ő a párom anyukája.