Tényleg a zsíros kenyér oszt meg bennünket?

Mire utalhat az, hogy bizonyos kérdésekben két részre szakad a társadalom? Sokan próbálnak az elkülönülésbe értelmet (bele)magyarázni, keresik a logikát; nem kellene sokat keresgélni a neten, hogy személyiségtípusok felállítására bukkanjunk a kakaós csigáshoz hasonló, koránt sem kardinális kérdések okén. Mert

bizony van, aki csak abból, hogy a csiga közepével avagy a szélével kezded a falatozást, messzemenő következtetéseket von le az egész életedről.

Én nem megyek ilyen messzire. Szerintem nem utal semmi lényegesre, hogy kívül vagy belül tépjük, sőt az sem, hogy törjük vagy harapjuk-e a kakaós csigát. De mégiscsak érdekes, izgalmas ez a kutakodás, pláne mikor egymásra lehet nevetni, hogy tényleg, te is a közepével kezded? Pacsi!

Tapasztaltam, hogy egy ilyen banális apróság is lehet egy kapcsolódás kezdete, vagy éppen egy régen fennálló, de sehogy sem alakuló kapcsolatban közös pont két ember között. Mert egy ilyen semmiség is növelheti a szimpátiát, és következtetéseket von maga után. Tudom, most látszólag cáfolom a két mondattal ezelőtti önmagam, de mégsem: a gyakorlat az, hogy apróságokból következtetünk a másik ember személyiségére, és amíg nem képzünk ebből rigid határokat, nem dobozoljuk a másikat és nem is vesszük túl komolyan (magunkat), nem lehet baj.

Én a kakaós csiga szélével kezdem – csak mondom. Én szeretem kivárni azt a puha, csupa cukor, meg csupa kakaó középet. Az utolsó falat a legjobb olyankor, és én azt a pillanatot imádom – még értékesebb lesz attól, hogy várok rá. (Akkor is, ha tudom: a tudomány szerint egy-egy étkezés során az ízérzékelésünk csökken, kifárad, vagyis legintenzívebben az első falatoknél érezzük az ízeket.) De nem vagyok mindenben ilyen türelmes! Néha a könyvek olvasásánál csalok, és a türelmetlenségem arra is rávehet, hogy az utolsó oldalakra lapozzak. Akkor megtudom, ki a gyilkos, aztán próbálom elfelejteni, ami persze nem megy, és mérges vagyok saját magamra, hogy lehetek olyan oktalan, hogy lelövöm a poént. Az emberek egyik fele velem együtt bosszankodik, a másik fele meg soha, de soha ebben az életben el nem követne ilyesmi turpisságot, ezért hát nem is fáj emiatt a feje. 

De nézhetünk egy sor egyéb példát, ahol markánsan jelen van ez az elkülönülés. Például a táblás csokik falatozásánál. Néha látom, hogy valaki teljesen kibontja a csokit, és (brrrr!) csak úgy beleharap. Leharapja a csoki sarkát és aztán úgy eszi meg, mint egy vajas kenyeret. Én sorról sorra, kockáról kockára haladok, és esküszöm, tán sose ettem meg egyszerre egy egész tábla csokit.

Van aki addig szopogatja a kemény cukorkát, amíg az utolsó édes kis morzsáig el nem olvad a nyelvén. Más meg (néha én) a legkeményebb cukrot is íziben szétrágja – volt, nincs cukorka, jöhet a következő. A tejbegríz elpusztítása is hasonló dilemma lehet. Kívülről, körről körre eszi valaki, míg mások egyik oldalról a másik felé haladnak. Itt lehet egy harmadik csoport is, akik meg csak úgy… ahogy éppen jól esik. De szerintem nekik sose tálalt igazán forró tejbegrízt senki, mert azt pont a forrósága miatt kell a széléről kezdeni, a belseje, a tányér közepe ugyanis olyan forró, hogy nincs emberi szájpadlás, ami azt bírná.

Hasonló különbözőségekre bukkanhatunk a túrós meg a káposztás tésztánál is. A káposztás tészta az én konyhámban sós, sőt kicsit borsos is. A túrós tészta dettó. De látom, sokan cukrot szónak a káposztás tésztára és

bizony létezik olyan embertársunk, aki a szalonnapörcös túrós tésztát (is) cukorral tetézi.

Aztán ne feledkezzünk meg a bablevesről, amit szerintem mindenki fokhagymásan készít, de van, aki használ piros paprikát, míg más meg hagyja, hogy a bab színezze szépre a levest. Akad, akinek a konyhájáról ki nem kophat a csipetke, míg más tésztával gazdagítja, pedig szerintem a tészta szétfő a bablevesben, ezért csak és kizárólag és örökké a csipetke a menő. Szerintem.

Végezetül a zsíros kenyérről is emlékezzünk meg hasonlóképpen. A jó zsíros kenyér hagymával, sósan, néha piros paprikásan csúszik le itt. Más, máshol azonban a zsíros kenyeret cukorral szórva fogyasztja. Brrr. Borzalom. 

Vagy nem? 

Lehet, hogy igazából mindegy minden ilyen különbség? Én azt hiszem, igen. Mert igenis jó, hogy nem vagyunk egyformák! Nagyon-nagyon unalmas lenne az élet, ha csak egyféleképpen ehetnénk kakaós csigát, túrós csuszát meg zsíros kenyeret, mert az azt jelentené, mind ugyanazt szeretjük, ugyanazt nem szeretjük, és hogy annyira jól tudjuk, mit akarunk, hogy már nem is próbálkozunk mással. Nem tudna egy ilyen világban senki igazán csodálkozni, meglepődni és talán nem is fedezné fel újabb és újabb részeit a maga ízlésének, személyiségének, hiszen sosem lépne túl azon, amit mindenki szeret. Ez lenne az igazi borzalom, nem a cukros zsíros kenyér!

Hogy most furcsának tűnik, amit a másik szeret? Hát örüljünk neki, és ne bántsuk érte a másikat – azért vagyunk különbözőek, hogy gazdagítsuk egymás életét, nem azért, hogy az eltéréseket szurkálva bántsuk egymást. Hiszen ez csak egy kakaós csiga, egy túrós csusza meg egy zsíros kenyér – élvezze mindenki, ahogy akarja!