Több alkalommal is részt vettem már különféle jótékonysági szervezetek által szervezett adománygyűjtő akciókban. Szociális szakemberként jó kis terepmunka, újságíróként kifogyhatatlan témaforrás, emberként meg meghökkentő tapasztalatok gyűjteménye egy-egy ilyen megmozdulás.
Bár naivan azt is gondolhatnánk, hogy az adománygyűjtés egyszerű önkéntes munka, és nem is kell hozzá mást tenni, mint odaállni egy üzlet ajtaja elé, és kedvesen szólongatni az embereket, ez közel sincs így. Valójában bonyolult és sokirányú felkészülést igénylő feladatról beszélünk. Fel kell készülni például a fizikai megpróbáltatásra. Egy hétköznapi, „ugorjunk le a boltba” típusú öltözékben egy rendes télen odafagynánk a padlóhoz – tapasztalataim szerint minden adománygyűjtő hely hideg és nagyon huzatos. Persze ez a kellemetlenség semmi ahhoz képest, amilyen hideget tud csinálni az ember lelkében egy tucat elutasítás. Mert az elsőt még jól viseli a tapasztalatlanabb önkéntes is, a második már kényelmetlen érzést hoz, a sokadiknál meg úgy érzi, az a
csoda, hogy nem jött még el a világ vége.
Még az a szerencse, hogy az elutasítások ridegségét fel tudja oldani azoknak a szépszívű embereknek a kedvessége, akik empátiával közelednek, majd fényes mosollyal az arcukon adnak. Ők a legfázósabb napokat is felmelegítik.
Én eddig tartós élelmiszerek gyűjtésénél segédkeztem, erre látok rá igazán. És itt tapasztaltam az, hogy a legkönnyebben azok adnak, akinek szinte üres a kosaruk. Furcsa ez, de számtalanszor láttam: ha valakinek csak négy kiló lisztre telik, meg egy kiló szaloncukorra, kevéske gyümölcsre, akkor is gond nélkül pakolja át a saját kocsijából az adománygyűjtő pontra a vásárolt holmi felét. A púposan megrakott kocsi gazdája meg úgy sétál el mellettünk, mint aki vak a látványunkra.
Nagy lecke az ilyen is. Pár éve egy nagy fővárosi bevásárlóközpontban egy kifejezetten jól öltözött férfival találkoztam. Közeledett felénk, én kezemben a szórólappal közelebb léptem, megszólítottam kedvesen. Ő rám nézett és valami leírhatatlan cinizmussal és elutasítással legyintett felém egyet a kezével és azt mondta: Hess innen, kis veréb! Az érzés, amit éreztem, jóformán megfoghatatlan, egyszerre komikus és szánalmas, kiábrándító és fájdalmas. Számomra a közöny szimbólumává vált az a kézlegyintés, az a mondat. Amikor valaki, nem hogy segíteni, de még csak szembesülni se akar azzal, hogy mások bizony nélkülöznek. Tudni se akar azokról, akikkel nem volt olyan kegyes a sors, mint vele. Szerintem az ilyen ember fél, az ilyen ember gyenge. Attól tart, hogy a szembesülés kibillentené abból a hamis komfortérzetből, hogy a nyugodt élet állandó, és az neki jár. Kibillentené a hamis anyagi biztonság élményének kényelméből is. Mert, ha más élete akár váratlanul is vehet rossz kanyart, akkor az vele is megtörténhet. És nem akar azzal szembenézni.
Én meg igen, és millió és millió embertársunk ugyanígy van ezzel. Nem fél az a sok, jólelkű ember a valóságtól sőt, beleérez más ember nehezebb sorsába és ad. És csak reméli, hogy neki is adnának, ha fordul a kocka.
Szóval van, aki a fejét is elfordítja, más azonban megáll, felméri a helyzetet és kétszer fordul. Egyszer bevásárol magának, egyszer meg célzottan tesz egy kört és olyan termékeket hoz, amiből keveset tudtak hozzánk leadni más emberek. Szóval mindenféle tapasztalatom van a megannyi találkozás nyomán. És ezek közül nem egytől könnybe lábad a szemem.
Ott van előttem egy kisgyerek, aki szó szerint visszafordítja az apját, hogy az biztos elfelejtett megállni mellettünk. Aztán a sehányéves kislány, aki a cumisüvegét kínálgatja felénk. Az a drága néni, aki olyan idős, járni is alig bír már, de odaigyekszik mellénk és pár deka szaloncukrot hoz. Zseléset, mert azt mindenki szereti. Felrémlik a kerekesszékkel közlekedő fiatalember, aki az ölében hozza a karton lisztet, olajat, cukrot. És nem feledhetem a bácsit sem, aki magának vásárolt ugyan, de a vásárlás után hazamegy, de visszajön egy zsák saját termésű dióval.
Minden télen, minden gyűjtés meghozza azokat az élményeket, azokat az EMBEREKET, akik életben tartják a lendületet és hitet a következő karácsonyig.
Csak rajtunk áll, melyik táborhoz csatlakozunk.
Ajánljuk még:
Ezer jó embert keres a 10 millió Fa Alapítvány (x)
„Részvétem a gyászolóknak” – mondjuk, de vajon tudjuk még, miben illenék részt vállalnunk?
„Azt akartam üzenni az embereknek, hogy mindig csak a következő kilométerig jussanak el” – interjú Cseke Lilla ultrafutóval és önkéntessel
Egzotikus téli gyógynövények, amik fűszerként is megállják a helyüket
„Nem csak gyógy-, de fűszer is!” – mondják még ma is sokszor azokra a növényekre, melyeket a gyógyászatban és a konyhában egyaránt felhasználhatunk. Az, hogy ezeket gyógyászati vagy kulináris célra vetjük be, csupán döntés kérdése, szerencsés esetben azonban a két cél egyszerre érvényesülhet! Annak ellenére, hogy a hagyományos ünnepi asztalon a régiségben – érthető okokból – elsősorban a saját környezetünkben is megtalálható növények kaptak helyet, most néhány távoli vidékeken honos fűszert listáztunk.
