Kinek fontos a tanár fizetése? Magának a tanárnak. Még inkább a szülőknek. Leginkább meg a jövőnek

Kinek az ügye, hogy mennyit keres a tanár?

Furán hangzik, hogy valaki fizetése olyanoknak is fontos, akik nem is ismerik az illetőt. Hogy a tanári fizetésekkel ez valóban így van, azt egyre többen ismerik fel. Ha ugyanis a pedagógus jövedelme nem elegendő a megélhetéshez, akkor két dolgot tehet: otthagyja a pályát vagy mellékállást vállal.

Én egyetemi diplomával, 16 év után keresek nettó 240.000 forintot, amiből a fizetés csak 210.000, a többi pótlék. A magasabb jövedelemért – jogosan – küzdő szemétszállítók jelenleg 10-30.000 forinttal többet keresnek, mint a tanárok.

Szóval sokszor hallom, hogy menjek el máshová dolgozni, ha nem tetszik! Jó, persze, elmehetünk, akár mind, akiknek most elege van – de akkor kik jönnek majd a helyünkre? A kérdés nem költői, már most látjuk, kik jönnek. Idén számtalan iskola hirdetésében olvashattuk: „az sem baj, ha nincs pedagógusi végzettség” – már mindegy volt a papír, csak az számított, hogy találjon valakit az intézmény, aki idegen nyelvet oktat, esetleg informatikát, rajzot. Mert az, hogy óriási a tanárhiány, már nem kérdés. 

Ha korrekt lenne a jövedelmünk, akkor vajon mi történne?

Az, ami más országokban: megindulna a verseny a pedagógusi helyekért. A versenyből pedig a legjobbak kerülnek ki győztesen – a gyerekeket a legminőségibb pedagógusok tanítanák. Egy jó tanár pedig nemcsak tanít, de lelkesít, netán pályát is mutat.

Ha képesítés nélküli, a jobb-híján-itt-tanítok hozzáállású, a gyerekek nyelvén nem értő felnőttek oktatják a gyermekeket, akkor tömegével kerülnek fiatalok úgy a munkaerőpiacra, hogy nem lesznek versenyképesek. Arra a munkaerőpiacra, ahol magániskolai múlt, külföldi tanulmányok, tudományos eredmények, több nyelv ismerete szerepel a kiváltságosok önéletrajzában. Vajon kit fognak felvenni a jó munkahelyekre?

Ezért nagy butaság azt mondani, hogy nem kell panaszkodni az alacsony fizetés miatt, hanem el kell menni máshová dolgozni. Aki ezt mondja, az nem gondol bele, hogy akkor mi lesz a gyerekek oktatásával. A gyerekek jövőjével. És abba, hogy a lelkiismeretes tanárok számára ez igenis számít.

De látom a másik oldalt is, minden irányba. Tudom, hogy hivatástudattal nem fizethetünk a boltban, és számos kiváló pedagógust ismerek, akik vérző szívvel, de új, jobban fizető munkahelyre távoztak. Nem vethetünk rájuk követ. Ahogy látom azt is, hogy vannak olyan pedagógusok is a pályán, akiknek jobb lenne, ha már nem lennének ott. Mindenkinek jobb lenne. Ahogyan van az orvosok, a kőművesek, és minden más szakma képviseletében nem megfelelő szakember.

Viszont az alacsony fizetések miatt a tanári pályán ezek a tendenciák valószínűleg tovább romlanak, és egyre kevesebb lesz a jó tanárok aránya. Mert nem bírják, nem bírjuk tovább. Akkor sem, ha tudjuk:

az ovisok és a még meg nem született gyerekek minőségi oktatása a jelenlegi körülményektől függ.

A tanároknak épp ezért nem csupán önmaguk miatt fontos az értékelhető jövedelem. A gyerekek miatt is, sőt: az eljövendő idők gyermekei miatt is. 

Én személy szerint például felelősséget érzek azok miatt a tanítványaim miatt is, akik valamilyen szinten „miattam” választották ezt a pályát, részben miattam ülnek az egyetemi padokban. Vajon tanárként helyezkedenek majd el? És ha igen, milyen jövőbe, milyen körülmények közé „hajszoltam” őket? No és persze a – remélhetőleg – leendő unokám is eszembe jut: vajon milyen oktatást fog kapni? Milyen lesz a tudása, szövegértése, nyelvismerete, megfogja-e majd valamilyen terület, kap-e majd olyan útravalót, amellyel boldogulni fog az életben?

Tévhitek a tanárok kapcsán

Heti hány órát is dolgozik egy tanár?

Azt is számtalanszor a szemünkre vetik – bár közjegyzők, ügyvédek, orvosok ritkábban részesülnek ebben a vádban – hogy csupán 26 órát dolgozunk egy héten. Óriási félreértés! 26 órát tartunk meg – és 14 órát készülünk, javítunk, adminisztrálunk, ügyelünk, ebédeltetünk, és a többi. Mármint elvileg 14 órát – de a gyakorlatban ennél sajnos jóval többet. Úgy szokták mondani, egy tanítási óra kettő órának felel meg, hiszen előtte is, utána is dolgunk van vele. 26 tanítási óra így már önmagában több munkát jelent a heti 40-nél, de ezen kívül számos más feladatot is el kell végezni, méghozzá  kifizetetlenül. A túlórákért ebben a szférában nem jár pluszpénz. Pedig a túlóra nem kevés, és nem csupán a rendszeres helyettesítésekről van szó: ott vannak az értekezletek, fogadóórák, szülőkkel, gyerekekkel való levelezések, és hosszú-hosszú listát írhatnék mindarról, amit a felkészülésen-javításon kívül teszünk. Csak egyetlen műsor megszervezésére a tavalyi tanévben 50 órám ment rá: forgatókönyvet írtam, nyomtattam, osztottam, bábokat, díszletet készítettem, zenét válogattam, próbákat tartottam. (Tudom, én vagyok a hülye.)

Túlterheltség = kevesebb lehetőség

És itt a másik probléma: a tanárok ha túlterheltek is, sokszor másodállásokat vállalnak. Vajon mennyi idő marad így azokra az extrákra, amelyeket a gyerekeknek adhatnának? Annak idején társasjátékokat készítettem a kötelező olvasmányokhoz, maszkokat egy-egy mese dramatizálásához, gépírástanfolyamot, filmklubot, könyvklubot, versíró szakkört és ezernyi dolgot szerveztem. Mert volt rá időm a tanítás után, nem kellett másodállásban dolgoznom, nem kellett értelmetlen adminisztrációkkal, tevékenységekkel foglalkoznom.

Egyébként egy tanár esze akkor is a diákokon és a tantárgyán jár, ha az utolsó órája után becsukta maga mögött a terem ajtaját. Már ha van rá lehetősége. De nincs, vagy nem mindig van. Épp ezért

a túlterhelést és az alacsony fizetést a gyerekek sínylik meg. 

Ahogy a jelenlegi tantervet és az egész oktatási rendszert is. Erre csak egyetlen példa: lassan 50 éves leszek, és az én nagymamám ugyanazokat tanulta, amiket ma én tanítok a gyerekeknek. Ideje lenne a változásnak.

No meg a nyári szünet

Végezetül csak még egy, szintén általános tévhitet szeretnék eloszlatni. Még családtagjaim is rácsodálkoztak, amikor a „de hát vegyél ki szabadságot” kérésre azt feleltem, hogy nekünk nincs. A tanárok ugyanis tanév közben nem vehetnek ki szabadságot, azt tömbösítve a szünetekben kapják meg. A sokat irigyelt nyári szünetünket a szabadságunk terhére töltjük, és nem júniustól, csak júliustól kezdődik számunkra, augusztus 20-a után pedig véget is ér. Tanítási időszakban sokan egyetlen napot sem kaphatunk. Nem vehetünk ki szabadnapot egy ügyintézésre, egy családi utazásra vagy bármi olyanra, amire a többi munkakörben igen.

Te kire bíznád szívesebben a kutyád? 

Vajon kit választanánk, ha kutyánkra kellene vigyázni a nyaralásunk alatt: egy jól megfizetett, elégedett szakembert vagy egy túlterhelt, fillérekért dolgozót? A tanárokra a legdrágább kincset bízzák a szülők, és nem csupán azért, hogy fizikailag vigyázzon rájuk: jellemét, tudását pallérozzák.

Hogy kik és hogyan, az épp ezekben az időkben dől el.