„Itt vagyok, hogy mutassam: van kiút” – Galamb Alex borsodi sütödéjében jártunk

Szocio

„Itt vagyok, hogy mutassam: van kiút” – Galamb Alex borsodi sütödéjében jártunk

Hajnalban kell érkezni Hernádnémetibe, Galamb Alex sütödéjébe, ha a hétvégi közös munkába már az elejétől szeretnénk bekapcsolódni. A cigánysoron álló pékségbe nem akárkik járnak: a környék gyermekei számára ez a hely egyszerre iskola és menedék. Olyasmit kapnak az itteni foglalkozáson, ami az élet természetes szövetének alapvető kötőanyaga: reményt a további boldogulásra. Egyik hétvégén mi is belekóstoltunk ebbe a süteményillatú gyermekvilágba, ahol „Alex bácsi” a mester.

Vajon hol van az a pont vagy választóvonal, ahol eldől, hogy egy intézetis cigány fiúból nagyszerű cukrász- és pékmester lesz, majd a szakma tanítómestere, példakép azok számára, akik hasonló sorsból indulnak, vagy elkallódik? Bizonyára sok tényező együttállása szükséges a felemelkedéshez, de annyi bizonyos: csakis annak sikerülhet, aki útközben nem engedi, hogy a múltja túlságosan beleszóljon a jelen eseményeibe.

Galamb Alex példája sokak számára inspiráló lehet. Nem kell a cigánysorról indulni ahhoz, hogy pontosan érzékeljük, milyen nehéz kitörni sémákból, mennyire reménytelennek tűnhet megszabadulni a stigmáktól, és hogy milyen szűk mezsgye választja el siker és kudarc ösvényeit egymástól. A szerencsénél sokkal több kell ahhoz, hogy sikerüljön átlépnünk saját árnyékunkon: életbátorság, kitartás és valami egészen különleges, derűs életfelfogás – azt hiszem, ez lehet a hernádnémeti „Alex bácsi” titkos receptje, amivel mára már sok gyereknek tudást és reményt adott egy jobb életre.

Fotó: Roggs Fényképészet

A családi ház hátsó traktusában működő sütödében kevés hely van. Éppen annyi, hogy a szoba közepén felállított nagy asztalt körbeállhassák a gyerekek, akik iskola után, hétvégeken ide járnak sütni tanulni, Galamb Alextől. Némelyikük alig éri fel az asztalt, de mindegyikük kívülről fújja már a kelesztés és a dagasztás szabályait, fortélyait. Úgy formázzák a tésztát az aprócska kezek, mintha láthatatlan szálakkal a sütemények őrangyalai vigyáznának rá, nehogy egy falat is pocsékba menjen. Alex, akit a gyerekek „bácsiznak” ugyan, bár nincs 30 éves, már két éve, a koronavírus óta foglalkozik a cigánysoron lakó gyermekekkel hétvégenként és vakációban: megtanítja nekik a sütés alapjai. De ami ennél is fontosabb:

megbecsülni tanítja azokat a gyermekeket, akik egyelőre keveset láthattak az életből, és az a kevés sem a habos oldalból jutott nekik:

megbecsülni az időt, a tudást, az emberi kapcsolatokat, a tiszta és szép beszédet, a finom falatot, és mindezen keresztül a saját személyes történetüket. Kimondatlanul is „belesüti” lelkükbe a saját sorsukkal kapcsolatos felelősségtudatot. Vajon a heti öt napon látogatott iskola is képes erre?

A kis műhely foglalkozásaira csakis olyan gyerekek járhatnak, akiknek nincs iskolai hiányzásuk és jól tanulnak, vagyis nem állnak bukásra. „Le van töltve a Kréta-rendszer a telefonomra, és ellenőrizzük, hogy valóban rendesen járnak iskolába, tanulnak. Az ide járó gyerekek szüleivel is nagyon jó a kapcsolat, tehát ők is pontosan tudják, hogy ez a foglalkozás nem kötelező, ha nem válik be a gyereknek, nem kell ide járnia, de ha ide jár, a szabályokat be kell tartani” – mondja Alex.

A pékségi tanodában ugyanakkor kiváltságosnak érezhetik magukat a kicsik, hiszen olyasmit sajátíthatnak el, amit kortársaik zöme aligha: egy szakmát. Nagyanyáink még pontosan tudták, hogy igazán csak az a leány ért valamit, aki meg tudta sütni a maga kenyerét, és az a legény, aki meg tudta rakni hozzá a kemencét. Ettől a mintától jócskán eltávolodtunk már, de az ősi törvények semmit sem változtak – az élelem megteremtése ma is az egyik legfontosabb „tudományunk”, és aki erre képes, azt hívjuk ma is életképesnek, hiszen a két szó egy tőről fakad. A sütés tudománya tehát szimbolikusan is az életrevalóság iskolája. Aki csak belép ebbe a műhelybe, azonnal érzékelheti, hogy az itt „dolgozó” gyerekek ösztönösen tudják, milyen szerencsések.

 Fotó: Roggs Fényképészet

Alex először a pékszakmát, majd a cukrász szakmát is kitanulta, most pedig pedagógiai asszisztensnek tanul, hogy a szakma tanításához is megszerezze a szükséges jogosítványokat. „Szoktam mondani a gyerekeknek, hogy én is járok iskolába, nekem is van bizonyítványom, nekem is vannak jegyeim és engem is értékelnek a tanáraim. Nekik annyival jobb dolguk van, hogy itt, nálunk meg is lehet enni a házi feladatot” – kapcsolódik tanítványaihoz Alex, akinek "Sütni jó"- kampányára, melyet a koronavírus alatt indított sokan felfigyeltek már. Gyakran hívják előadásokra, foglalkozásokra iskolákba, rendezvényekre az ország különböző pontjaira, mert láthatólag működik a rendszer: a gyerekek szívesen vannak vele, tanulnak új, fontos dolgokat.

Alex a sütés kezdetétől mutatja meg a folyamatot a gyerekek, akik minden munkafázist maguk végeznek. A sorrend nemcsak a sütemény szempontjából fontos, de a tanultak elismétlésének is ritmust ad. Minden teendő előtt hangosan elmondják, mi következik, és abban a szakaszban mi történik a tésztával, mi miért fontos, milyen kémiai folyamatok zajlanak, mire kell odafigyelni, mitől lesz finom, omlós a sütemény. A gyerekek között van néhány év korkülönbség, az ismeretanyagot viszont mindenkinek egyformán kell tudnia.

Fiúk és lányok egyaránt „törzsvendégei” a műhelynek, és bár kézügyesség tekintetében érzékelhető némi különbség közöttük, a kemencéből kikerülő finomságokon már nem látszik, melyiket ki készítette. Alex ugyanis minden gyereknek segít a formázásban, így minden végtermék igazi mestermunka – de nem ez a legfontosabb. „Nagy dolog a cigány kultúrában, ha valaki iskolába jár, nem beszél csúnyán és tiszteli a felnőtteket. Mindig azt mondom a gyerekeknek, hogy ők az első generáció, akik utat tudnak mutatni a környezetükben élőknek, adott esetben a szülőknek, a családnak is azzal, hogy tisztességes munkából igenis meg lehet élni. Nem kell, hogy a pék- vagy cukrászmesterséget válasszák, lehetnek hegesztők, tanulhatnak szépészetet, bármit, ami érdekli őket – itt azt tanulják meg, hogy a munka érték, és hogy ezt az értéket ők is képesek megteremteni” – sommázata ez annak az életfelfogásnak és segítői attitűdnek, amelyből kinőtt Alex kezdeményezése.

Fotó: Roggs Fényképészet

Vanessza hétéves, Márkó és Ricardo kilenc, Melitta és Napsugár tízévesek, Ramóna tizenegy – és mindannyian tudnak már kakaós csigát sütni, némelyek sajtos masnit és pizzát is. Ez a hat gyerek jött el a mai sütésre, és nagyjából ennyien szoktak lenni máskor is. A nagyobbak már régebb óta járnak, és olyan is van, aki csak tavaly májusban kapcsolódott bele a tanulásba. A pékségben korán kezdődik a munka, de örömmel kelnek hajnalban, hiszen reggelire már ki is sül a jókora adag lekváros táska, amit természetesen el is fogyaszthatnak. A maradékot pedig hazavihetik, így a család közvetlenül is részesül az önkéntes pékmester tanításainak hasznából. Alex kedvence a francia krémes: enni is, készíteni is ezt szereti a legjobban. A gyerekek közül sokaknak viszont a kakaós csiga, valószínű azért is készítik ezt a péksüteményt a leggyakrabban. 

Alex jól ismeri ezt a környéket és az emberek motivációt, hiszen közéjük született, de ahogy ő fogalmaz: őt az intézet mentette meg. Hét évig élt intézetben miután édesapja meghalt, édesanyja pedig beteg lett, ezét nem tudott gondoskodni róla és testvéreiről. Sokak számára a gyermekotthonok világa kegyetlen, sivár és éppen a szegregációt erősítő jelenség, azonban Alexnek itt kapta meg azokat az érzelmi alapokat, amelyek elég bátorságot adtak neki ahhoz, hogy újra megbízhasson az emberekben, a környezetében és végre elkezdjen bízni önmagában, saját képességeiben is.

„Teljes mértékben burokban éltünk, mindenünk megvolt: enni adtak, mostak ránk, vigyáztak ránk. csak az volt a dolgom, hogy tanuljak. Mindig mondta a nevelőnk, hogy odakint nem mindenki lesz ilyen kedves velünk, nem mindenki segítőkész és elfogadó a munkahelyen. Kicsit féltem is, de a Kisgergely cukrászdában, ahová kerültem, azt tapasztaltam, hogy elfogadnak, sőt, bátorítottak a továbbtanulásra. Sokan kérdezik tőlem, hogy miért nem hagyom itt ezt a közeget, hiszen elköltözhetnék innen, régóta megtehetném, de még nem akarok. Úgy szeretnék elmenni innen, hogy hagyok hátra valakit, valakiket, akik továbbviszik ezt az eszmét, a gondolatot, megmutatják, hogy létezik kitörési pont. Nem biztos, hogy tizenöt év múlva még ezt szeretném csinálni, de egyelőre itt vagyok, hogy mutassam: van kiút” – mondja Alex.

Fotó: Roggs Fényképészet

A tervek között főként eszközfejlesztés és az utódlás megoldása szerepel. Több adományt is kapott a Sütni jó Alapítvány, de még van néhány eszköz és fejlesztés, amire szükség volna. Az infrastrukturális beruházás mellet dagasztógépre is szükség volna, de az elmúlt évben nemcsak az energiaárak mentek fel. A tudás és a minta továbbadásához pedig ki kell nevelni az utódokat, akik majd átvehetik az alapítvány irányítását és folytatják a gyerekekkel a munkát.

Sors választja-e az embert vagy fordítva? – szoktuk feltenni a kérdést a „karmát” kutatva. Bölcsességünk pedig minduntalan fennakad valami nagyon emberi gyarlóságon, és ritkán születik érdemi válasz. A válságos helyzetekből kinövő sikeres életpályáknak azonban szemmel láthatóan rokon vonásuk, hogy a fájdalmakat átélt ember képes volt a megbocsátásra.

Amikor arról faggatom Alexet, hogy volt képes hazajönni, a szülői házba azok után, hogy gyermekkora itt ment tönkre, derűs arccal adja fel nekem is a leckét: "Hét évig nem tartottam a kapcsolatot senkivel a családból, de a nevelőim mindvégig azt mondogatták nekem, hogy bocsássak meg, nem szabad ítélkeznem, mert ez a lelkemnek nem tesz jót. Hazajöttem, kibékültem édesanyámmal, most én segítek neki, ő pedig felajánlotta segítségét a gyereknevelésben, ami nekünk is jól fog. A feleségem, aki magyar származású, és akivel közös gyerekünk is van, eljár dolgozni, a kislány, Vanessza iskolába jár, olyankor anyu vigyáz a kisebbikre. Hiszek Istenben, és hiszem, hogy minden okkal történik.”

Fotó: Roggs Fényképészet 

Felfutott az élesztő, megkelt a tészta, az osztógéppel kiadagolták, megformázták, és kisült a lekváros táska. Amíg sült a finomság, a gyerekek zenét kapcsoltak, és előkerültek a játékok is. A végeredmény ínycsiklandozó. Nemcsak illatát, de a sütés hangulatát és a gyerekek örömét is élményként visszük magunkkal. 

Ajánljuk még:

„Mindegyikünk valamilyen célzattal jött ebbe a világba” – Interjú Lakatos György hegedűművésszel

„Hiszek abban, hogy a zene az egyetlen olyan kifejezőeszköz, amellyel egy embert a szívén keresztül el tudunk érni” – vallja a számos elismerésben részesült és tanításban elhivatott Lakatos György hegedűművész. Pályakezdéséről, a tanításban betöltött szerepéről és a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson debütáló egyedülálló, a cigányság kultúrájához kötődő zenei kompozícióról beszélgettünk. Interjúnk.

 

Már követem az oldalt

X