Háborús ok: az „online menza” (és jaj annak, aki még szereti is!)

Sokan emlékszünk a harminc évvel ezelőtti menzára. Nálunk az Erzsike nénik és Marika nénik nagy alumíniumkondérból merték a citromos teát a zsíros kenyér mellé mindennap. Csütörtök különleges volt: olyankor a frissen sült mákos kalácsot méternyi szalaggá lehetett széthajtogatni – persze, hogy úgy ettük… már csak a napközis tanárok bosszantása végett is. De jaj volt a családban annak, akit rajtacsíptek: anyánk az iskolai „gyakorlókert” kertésze volt, tíz perc alatt eljutott hozzá minden csínytevésünk híre. De a menza így volt jó.

Néhány évvel ezelőtt, amikor szülőként újra belecsöppentem a menza-étkeztetés világába, rá kellett jönnöm, hogy a világ e tekintetben is sokat változott. Mi frissen szedett szőlőt kaptunk annak idején a sült zsírral feljavított májkrémes fehérkenyér mellé, ma pedig szigorúan növényi eredetű vajutánzatot kapnak a gyerekek, teljes kiőrlésű veknin, olykor csírával megszórva. Kétségtelen: napjainkban jóval nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, milyen tápanyag-összetételű és energiatartalmú étkek kerülnek a gyerekek elé, ahogyan arra is, milyen körülmények között főzik és tálalják azokat, mi szülők pedig az online térben adjuk le a rendelést és fizetjük az elektronikusan érkezett számlát. És ezen változások egy része kifejezetten üdvös, ha sokak számára idegennek is hatnak.

Néhány hete az online oktatás „mellékterméke”, az online menza ismét sok család mindennapjainak részese lett. Az általános iskolák és óvodák digitális tanrendre állításának hírét szinte azonnal futótűzként követte nálunk a tájékoztatás: a menza a tavalyi rendszerben idén is működik tovább; így, aki igényli, az az iskolai napokon átveheti a muníciót minden délben. Ennek előnyeit nemigen kell bemutatni: a legtöbbünk környezetében akad olyan család, ahol két-három óvodás-kisiskolás plusz két home office-ban dolgozó szülő próbál boldogulni –

meglehetősen nehéz egyszerre három lovat megülni.

Bevallom, az az anyuka vagy apuka, aki egyszerre képes felügyelni/irányítgatni a gyerekeit, dolgozni és főzni, számomra kimeríti a Szuperhős I. kategóriát. (Szuperhős II. kategóriába tartozik az a szülő, aki hajnalban/éjszaka főz előre, míg a kölykök alszanak.) De nap mint nap látva délben az iskola utcájában ételhordóval sorban álló szülők sorát, azt a következtetést vontam le, sokan kértek segítséget a jó öreg menzától. Az ebéddel együtt pedig napi szinten bepillantást és „beízlelést” kaptak a kantinkonyha világába.

Követője vagyok a közösségi médiában egy csoportnak, ahol elsőkézből értesülhetek minden helyi információról. Itt olvastam a napokban több szócikket a menzaebédről. Pro, de leginkább kontra. Volt, aki minőségi, és volt, aki mennyiségi kifogást emelt, mások a járványügyi szabályok betartását elemezték. Néhány bejegyzés heves szócsatát váltott ki. Egy-két szülő kiemelte, hogy számára nagy segítség lenne a menza, házhoz szállítva. A pozitív megnyilvánulások száma elenyésző volt.

Hosszasan gondolkodtam a háttérben húzódó miérteken. Sok szülőtársamnak mintha csak most vált volna nyilvánvalóvá, hogy a menza színvonala nem azonos a Michelin-csillagos éttermekével. Mint ahogy az is, hogy az ebéd hazahozása olyan koordinációt igényel, amihez még túl picik a gyerekek. Viszont arra, mi áll a folyamatos elégedetlenség mögött, nem találok választ.

A megoldás kulcsa szerintem abban rejlik, ha elkezdünk mérlegelni és gyakorolni a „hálás vagyok” kezdetű mondatok mindennapi használatát.

Lehet, hogy számunkra nem a tökéletes arányban tartalmazza a menzás palócleves a sárgarépát és a zöldbabot, viszont készen kaptuk, gőzölögve.

Melyik a fontosabb? A répakockák és a babok hányadosa, vagy az, hogy mindaz az idő alatt, amíg mi megfőztük volna, segíthettünk a gyereknek megérteni az írásbeli osztás szabályait, vagy megválaszolhattunk egy sürgős e-mailt a főnöknek? Én hiszek abban, hogy ebben a bezárt, testet-lelket megterhelő időszakban mindannyiunknak engedni kell egy kicsit. A vadas ragu nem csak akkor jó, ha mi főzzük, és a szomszéd anyuka is megkérhető arra, hogy hozza el a mi ételesünket is.

Ha pedig mégsem tudjuk az igényeinket és a valóságot összeegyeztetni, van választásunk. Ma már kevés olyan település van, ahol a menzakoszt oligarchaként uralkodik a home-office időszakban. A legtöbb helyen több lehetőség közül lehet választani, mindenféle igénynek megfelelően: mentesen vagy gazdagon, házhoz szállítva vagy elvitelre. Nem is beszélve a csomagolás módjáról és a rendelési/fizetési lehetőségek széles tárházáról.  

Szerencsére én ismerek Szuperhős I. és Szuperhős II. kategóriájú szülőket is:

akik otthon főznek, dolgoznak, gyereket palléroznak. Van belőlük sok, nemcsak elvétve léteznek. Két dolog azonban közös bennük: keveset panaszkodnak és vallják, hogy a szombaton megfőzött csülkös bableves három napon át is megehető, mindenféle kritika nélkül.

Utóbbival én is egyetértek, sőt! Három napon át háromféle gyerekbarát második fogást is kivitelezek „secperc alatt”, segítségül hívva a legfőbb varázslókat, a fagyasztó- és a kamraszekrényt. Vagy éppen a fiaimat, akik fülig érő szájjal, két sütővel sütik a palacsintát. De a kettőből egy – véletlenül és megmagyarázhatatlanul – szinte mindig szétszakad…

Nyitókép: Fehér-Forgó Mária